24.

Már három napja hogy útnak indultunk és belevágtunk a hosszú útba Gexishez. Ő segít nekünk elpusztítani a szörnyeket. Nem az a tipikus, az ágyad alatt megbújó alig ártalmas szörnyeket, hanem az igazi kőkemény alvilági söpredéket. Greg ha igazán nem is volt kibékülve a dologgal, hogy a fő ellenségeivel, a vámpírokkal kelljen azonos célért felkelnie, még is tűrte, bár esténként láttam hogy elvonul a tábortűz körüli társaságtól és inkább feszültségét az öklével egy fán, vagy sziklán tölti ki. Amikor rákérdezek mi történt vele, nem az igazat mondja, mindig hárít, elmosolyodik és megsimogatja a fejem, mintha a kishúga lennék. A szökésemet sem hozta fel, mintha nem is történt volna semmi.
Az úttal kapcsolatban Zoéék egyedül Harryt féltették, hogy még erre nincs kész, Én is aggódtam érte, persze ilyenkor mindig mellém jött, karjai a derekamra fonódtak, magához húzott és meleg leheletével csiklandozta a nyakam és azt suttogta, hogy ne aggódjak miatta, mert nincs semmi baj. Érzelmileg túl gyenge voltam ahhoz hogy vitába szálljak vele.
Talpaink alatt frissen susogott a fű és roppantak az apró faágak ahogy átvágtunk egy ritkás erdőn. Már kezdett sötétedni és a lábam is rettentően fájt már a három napos túra után, amihez én nem voltam hozzászokva. Nem tudtam merre megyünk pontosan, de már a vállamat húzta a nehéz táska amiben a túra kellékek egy része volt. Régebben mindig szerettem volna túrázni...barátokkal, olyan igazi barátokkal. Nem egészen így képzeltem el.
-Erre ha tovább megyünk van egy szakadék, amit meg kell kerülnünk - szólalt fel Zayn.
Zoé a térképet a kezében tartva erősen gondolkodott és összehúzta szemöldökét. A térkép nagyon réginek tűnt, szélei már elkoptak és a nagy lap sárgásból barnulni látszott.
Mindenki egyszerre megállt, Harry mellettem feszülten figyelt, én meg csak a bután lestem mi a helyzet.
-Hallottátok? - suttogta Niall.
Már végképp ideges voltam, mert én nem hallottam amit ők igen. Csak éreztem.
Egyik pillanatról a másikra nem tudtam megmozdulni, A vállamnál a pulcsim anyaga kezdett ketté hasadni és annak mentén bőrömön egy éles vágás haladt egyre lejjebb, amit vérem, szép csíkban követett.
Annyira megijedtem, hogy ezek után mindent csak lassított felvételben láttam. Harry eltorzult arcát, a többiek arcára kiült döbbenetet. Apró bogarak zümmögését mellettem, és láttam ahogy a fa egyik levelét a szél a másik irányba fordítja. Fáztam, de hirtelen lett melegem, éreztem ahogy az apró izzadságcseppek átitatják a pulcsim.
Én magam meg csak sodródtam. A vágás a könyököm felett még megállt. Már nem éreztem hogy fáj, inkább egy bizsergető vágy kezdett rajtam urrá lenni, leginkább az álom.
Minden olyan homályos volt, az izmaim amik eddig feszítettek és ellenálltak, most ellazultak. Lábaim megemelkedtek, a fejem a vállamra hajlott és szemhéjaimat kissé összehúzva szemléltem tovább a teret. Azt éreztem hogy repülök, mintha semmi sem tarthatna vissza. Nem tudtam merre megyünk, merre visz ez a lebegés. Már felülről láttam a lombok tetejét, a srácok kezdtek egyre kisebbek lenni, majdnem mint egy hangyák, mint mikor lenézel a párizsi eiffel torony tetejéről. Ők eszeveszetten kalimpáltak a kezükkel és talán kiabáltak is valamit, de nem értettem mit, beszippantotta a hangot a körülöttem lévő burok.
Egyre gyorsabban repültem, láttam egy nagy tavat. Közeledtem hozzá, oly annyira hogy a végén hallottam a csobbanást amint belemerültem, ahogy a cseppek másodpercek töredéke alatt szippantják be lényemet. Megint csak lebegtem, szememet nyitva tartva szemléltem a vízi világot ami elém tárult. Szirének énekét hallottam, ahogy szebbnél szebb hangokat adnak ki és gyönyörű szimfóniát komponálnak össze. A dal rólam szólt, meg egy fiúról, oly vágyakozó volt, annyira romantikus, majd a hangvétele abszolút kezdett megváltozni, aminek hatására a testem is megfeszült. Halálról volt szó, mégpedig az enyémről, elénekelték, hogy mi ketten hogy fogjuk egymás karjaiban végezve meghalni.
Karjaimat használva kapálóztam a vízben, éreztem hogy a tüdőmbe egyre több víz áramlik és a saját testem húzza magát lefelé.
Szemhéjaim lecsukódtak. Még éreztem hogy egyszer csak valaki hozzám ér és szinte élettelen testemmel együtt röppen ki velem a száraz földre.
Éreztem magam a földet, ahogy a puha ujjak hosszú hajamat kifésülik az arcomból. Nem voltam magamnál, de mégis mindent éreztem. Aztán puha ajkakat éreztem a sajátomon és kemény, szilárd kezeit a mellkasomon.
Lassan kezdtem magamhoz térni, szemöldököm összehúztam és abban a pillanatban mikor elhajolt, én kissé megemelkedtem és kiköhögtem a vizet amit lent lenyeltem. Fuldokoltam, alig kaptam levegőt, a torkom égett és csak köhögtem.
-Hé, hé, jól vagy? - simogatta meg a hátam Harry.
Felnéztem rá és bólogattam, majd igyekeztem nem megfulladni, ő közben a homlokomat puszilgatta és lágyan magához vont. Én is kezdtem fokozatosan megnyugodni, de még mindig át járt a tudat hogy meghalhattam volna.
-Köszönöm - suttogtam.
Fejemet kissé megemelte, majd fejét enyhén elfordítva...megcsókolt. Ajkai pont olyan tökéletesen illeszkedtek az enyémre, mint az enyém az övére. Pillanatok alatt az a felzaklatottság átment másfajta érzésbe, mégpedig egy olyanéba amit sok romantikus filmben hallani.
Ujjaimat ösztönösen göndör fürtjeibe vezettem, majd szép lassan elváltunk, ő mélyen a szemembe nézett.
-Csak érezni akartam újra az ajkaidat - mondta halkan.
Erre a mondatra úgy elpirultam amit még egy paradicsom is megirigyelt volna. Kissé elhúzódtam és másfelé néztem, majd igyekeztem felállni. Zavarom láttán Harry halk kuncogásba kezdett.
-Na, srácok, vége az enyelgésnek? - Louis szinte a semmiből jelent meg, mellette Zoé és a többiek.
Zoé egy jól célzott ütéssel fejbe vágta Louist.
-Idióta, nem látod milyen aranyosak? - szólta le szerelmét - Mi is ilyenek voltunk régen.
Zoé elmosolyodott, majd egy puszit nyomott Louis arcára, és akkor láttam hogy a sok minden ellenére amin keresztül mentek, valahogy még mindig meg van a szerelem. Louis arca kezdett ellágyulni, érezhető volt, hogy ezt szerelme tette váltotta ki belőle.
Harry felállt mellőlem, összekulcsolta ujjainkat és elindultunk a többiek felé.
-Srácok, mi volt ez az egész, ami történt az erdőben? - vetette fel a kérdést Liam.
Összenéztünk Harryvel.
-Mit éreztél, mit láttál? - tudakolta Zayn.
-Valami nem hagyott mozogni, először harcoltam ellene, de egyre csak erősebbnek bizonyult nálam az az erő és a végén már nem tudtam küzdeni. Mindent lassítva láttam. Aztán beledobott a vízbe...de...de nem akart megölni.
A karomhoz kaptam és néztem a vágást ami egészen a felsőkaromon volt, ezzel is jelezve, hogy akárki is tette ezt, még nem fejezte be.
Harry közelebb hajolt hozzám.
-Fáj? - suttogta.
-Eléggé - válaszoltam.
-Ha tábort vertünk, Harry a sátorban lekezeli a sebed - szólt bele Zoé.
Egyre jobban kezdtem ráérezni a dolgokra, hogy valójában mit is akart ez a dolog jelenteni, mit akart tőlem az a valaki aki ezt tette. Nem akart megölni, hanem mint a dalban is elhangzott, hogy valamit tartogat számomra. Ő ezt élvezi, játszani akar velünk és mi vagyunk a bábuk.
-Tehát ez egy felhívás volt részéről, azt akarta hogy tudd, nem vagy biztonságban és bármikor megölhet amikor akar - vázolta fel Zoé.
-De volt még valami, nem beszélt hozzád? - kérdezte Louis. Nem tudtam hogy miként mondjam el, mert végülis nem beszélt hozzám, közvetített.
-Szirének énekelték el ahogy az életem egy sráccal ahogy az egyik pillanatról a másikra tragikus végben fejeződik be - tekintetem végigvezettem a társaságon, mindenki tudta mi ennek a lényege és hogy akivel szemben állunk, nem kis erőbe fog kerülni hogy legyőzzük.
-A történelmet akarja újra megismételni - mondta ki a lényeget Liam.
Harry megszorította a kezem biztatásul és megsimogatta a nagyujjával az enyémet. A szemébe néztem és nem tudtam biztosra, hogy engem lát amikor rám néz, vagy még Lisát.
De egy valamit biztosra tudtam, hogy egyikőnk sincs biztonságban.

23.

Egy kis idő múlva elindultam felfelé, hogy megnézzem mi van Harryvel és Liliannel. Először Harryhez néztem be, de már nem volt ott. Gondolataim beindultak, miszerint az egész csak álom volt és Harry immár semmivé lett, de rögtön Lillian szobájához futva megpillantottam a göndört, amint épp a lány kezébe hajtva fejét alszik békésen. Talán még aranyosnak is neveztem volna a látványt, de nem érzek semmit hosszú évek óta.
Egyszer csak Lillian szempillái megemelkedtek, majd első pillantásával a kezébe alvó göndört ajándékozta meg. Lágyan elmosolyodott, majd másik kis tenyerét is Harry fürjei közt tüntette el, apró finom mozdulatokkal simogatta őt, néha meg-megcsavargatta ujjai közt a göndör tincseket.
Valamit éreztem, hogy kezd megmozdulni bennem, olyan ismerősnek tűnt minden, elképzeltem a régi időket, amik mintha tegnap lettek volna, de újból láthattam. Lelki szemeim előtt lebegett Harry és Lisa képe. Egy másodpercre mintha tudtam volna értékelni a pillanatot, mintha éreznék.
Megköszörültem a torkom, ezzel elrontva mindent, mire Lillian rám kapta a tekintetét és azzal a gyorsasággal húzta el simogató kezét a Harry tincsei közül. Ijedt tekintete ösztönzött arra, hogy merev legyek ismét és a hangom semmi lágyságot ne rejtsen.
Arcvonásai meglágyultak ahogy ráeszmélt ki áll vele szemben.
-Sikerült - mosolyodott el boldogan.
Előrébb lépdeltem és nekidőltem a falnak, kezeimet összefontam a mellkasom előtt, majd komoran tekintettem rá.
-Még szép, tökéletesen állítottunk össze mindent, még egy tyúk is megtudta volna csinálni - horkantam fel.
A mosoly eltűnt az arcáról. Tudtam hogy megbántottam, de tőlem nem lehet többre számítani, valamiért nem tudok vele kedves lenni.
-Még mindig tapló vagy, jó tudni - konstatálta és tekintetét elvezette rólam.
Nem mintha számított volna nekem a véleménye, de mégis megfeszültem a rólam alkotott véleménye hallatán. Persze sejthettem volna, hogy így véli, mert ilyen is vagyok vele.
Hallottam messziről Zoé magassarkújának kopogását, ahogy felfelé tart a lépcsőn, majd lassan meg is érkezett közénk. Karjával belém kapaszkodott és nekem dőlt, s cicához hasonlóan dörgölőzött nekem, amitől valami lágy és kellemes érzés töltött el, nem tudtam ennyi mindent hova tenni egyszerre. Túl sok minden kavargott benne ahhoz, hogy én mindennel meg tudjak birkózni. Öregnek éreztem már magam, mintha egy hosszú fárasztó fizikai munkával telt nap után hazaérsz és egyszerűen kedved támad lepihenni, én is így éreztem. Minden elrendeződött, soká éltem már, csak el akartam tűnni, megszűnni létezni.
Zoé finom karamella illata zökkentett ki gondolatmenetemből, amiből következtettem hogy megint csak eltúlozta azt a parfümöt.
-Most már ténylegesen egy család vagyunk Lou - suttogta a mellkasomba.
Kezemmel óvatosan simogattam a haját, ami selyem finomsággal terült vállára. Valóban úgy éreztem teljes a család.

***

-Hé. a dohányzóasztalt vigyétek hátrébb fiúk. Nem, nem, kicsit előrébb! Ó, úgy pont tökéletes! - utasítottam őket, majd egy cuppanóst adtam Louisnak és Lillianhez mentem a konyhába, hogy mire jutott a katalógusokkal.
Egy csésze kávéval a kezében lábát lógatva lapozgatta azt és a jobb kezében a tollal babrált, néha egy-egy kérdőjelet firkantott a lapra.
-Hogy megy? Most a konyhabútorokat nézed? - lestem a katalógus címlapjára.
Homlokráncolva szemlélte az egyiket, majd hirtelen elnyílt ajkakkal felnézett rám.
-Ümmm, ja. Természetes gránit, márvány, vagy Corian munkalapra szavazol?
-Gránit lesz a nyerő, az sokkal szebb - jegyeztem meg.
-Oké.
Jegyzetei fölé hajolt, majd lelkesen leírta a választott anyagot. Harry közben a konyhaajtó keretének két oldalán megtámaszkodva lesett be kíváncsi tekintettel.
-A boros poharak is a padlásra mennek egyenlőre?
Bólogattam.
-Persze, hát most nem tudjuk hova tenni, majd lehozzuk.
-Egyébként miért is kell ez a nagy felhajtás? - toppant be Louis és a hűtőből előhalászott egy vértasakot, majd lazán felült a konyhabútorra és kortyolgatta a mélyvörös folyadékot.
-Tudod ha nem élnénk olyan nagy sötétségbe és rendetlenségbe, akkor nem lenne ez. Néha be kell újítani, különben belefásulunk ebbe és örökre ugyanabba az unalmas környezetben élünk. Siralmas! - ecseteltem neki újból, mert egyszerűen nem tudja felfogni hogy mostanság mire vagyok ilyen jó kedvű, pedig egyértelmű, Lounak is sokkal jobb kedve van, akármennyire is nem akarja bevallani.
Szeretem őt, úgyhogy tudom mindegyikőnknek az lesz a legjobb ha kicsit alakítunk magunkon, egyrészt, jobban tudunk haladni a civilizált világgal és sokkal jobban beolvadunk közéjük.
Liamnek és Niallnek is nagyon tetszett ez az ötlet, Suzie is sokkal tevékenyebb volt, Zayn is elősegíti a kommunikációs készségét, hogy minél jobban haladjunk azzal, hogy megszólaljon. Eddig még sikertelen, Sue nagyon nem akar megszólalni, de mindent megteszünk.
Hirtelen megéreztem egy külsős jelenlétét a környéken, éreztem hogy ide tart. Tartásom feszült lett és ahogy láttam ezzel nem csak én vagyok így, egyedül Harry és Lillian nézett ránk furcsán hogy mi van.
-Mi történt? Hallottatok valamit? - kérdezett rá Lillian.
Bólintottam, már hallottam ahogy a terasz fapadlója megnyikordul ahogy rálép és utána a csengő hangja.
Louisra néztem, Liam és Niall egyszerre süvítettek be a konyhába hogy most mi legyen.
Nagyot sóhajtottam.
-Menjünk és fogadjuk a vendégünket - jelentettem ki.
Egy vérfarkas az, tisztán éreztem a szagából, mint az embereknek az erős ázott kutya szag, olyan volt ez nekünk, kissé sem vonzó. Féltem hogy nézeteltéréseink keletkeznek ismét ha ide jön egy a fajtájukból.
Zayn nyitott ajtót és amikor megláttam ki az, nem kicsit lepődtem metg.
-Hannah? - suttogtam alig hallhatóan.
-Lillian itt van? - kérdezte határozott hangnemben. Éreztem hogy a szándékai tiszták és erősek.
A srácok megfeszültek és Louisra néztek, aki rám, hogy ha már így tudom a nevét, akkor nyilván ismerem és hogy biztonságos e.
Biccentettem.
-Gyere beljebb!
Keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt és a konyha felé vezettem.
Hannah és Lillian azonnal egymás ölébe borult és ölelgették egymást.
-Jézusom de rég láttalak, mi van veled? - nézett rá nagy szemekkel Lili amikor elengedték egymást.
-Mi az hogy mi van velem?!! Egy hónapja felém se néztél!! Apádtól tudtam meg ma hogy mi van veled, egy-két hete nyomod nem láttam!
Lillian megbánva nézett a padlóra és szóra nyitotta száját.
-Volt egy kis dolgom, most minden kissé felgyorsult körülöttem, úgy érzem ez nem is valós, mintha ez az egész álomvilág lenne.
Eszembe jutott amikor az apjával beszéltünk, hogy megvan a lánya és az a meghitt pillanat amikor tegnap egymásnak estek, mindkettejük szeméből úgy folyt a könny, mintha a Niagara vízesést láttam volna. Az apukája agyon puszilgatta és annyi aranyosat mondott neki, hogy egy pillanatra éreztem, elgyengülök a gyönyörű pillanatok láttán. Mi nekünk is úgy hálálkodott, mintha a belsőszerveit hoztuk volna meg, de nem egészen, csak az élete értelmét. Megegyeztünk Lilliannel, hogy otthon maradhat, de minimum két naponta be kell néznie hozzánk, meg folyamatosan figyeljük a házát felváltva. Mindenki érzi, hogy itt a legnagyobb háború fog bekövetkezni amit valaha a természetfeletti világ láthatott.
-Jó, nekem is voltak hosszas programjaim ami miatt nem tudtam bemenni egy-két napot a suliba, de azért szóltam volna fordított esetben, hogy még élek, ne aggódj - vetette szemére Hannah.
-Oké-oké, megértettem - mosolyodott el, majd újra keblére vonta barátnőjét.
Mintha Lisát, Suziet és engem ábrázolnák ketten, a megtestesült tökély barátság, persze amíg fel nem borult minden fenekestül.
Hannah nagy nehezen megbocsátott neki, majd Lillianről elvezetve a tekintetét, észrevette Harryt. Hosszasan pásztázta, azt hittem neki fog esni a torkának, úgy nézte.
-Azt hittem csak a mesékben létezel Harold - irányította felé mondanivalóját.
-Hát amint láthatod, nagyon is valós vagyok. De ha már így te tudod a nevem, én még nem hallottam a tiéd.
Hannah mint valami ragadozó úgy vetette rá magát Harryre, persze csak átvitt értelemben.
-Hannah vagyok, vérfarkas.
-Én Harry, az istenien szexi szinte már félisten pasi - vetette rá kétszáz wattos mosolyát.
Hitetlenkedve forgattam a szemem saját maga jellemzésén, nem változott semmit.
-Örülök a találkozásnak istenien szexi szinte már félisten pasi - nevetett harsányan Hannah.
Nem mindenki vette észre, de ami közben Hannahval beszélt, mindvégig a fülig pirult Lilliant nézte. Olyan aranyosak voltak, éreztem a történelmet újra megismétlődni.
-Mi sok dolgod volt vérfarkas? - kevésbé sem kedves szólalt fel Zayn. Ő az aki teljes mértékben elutasítja Hannah fajtáját.
Mintha most pörgött le volna benne az egy hét történései, úgy kerekedtek ki a szemei és azonnal Lillian mellett termett és közel hajolt hozzá.
-Mit tudsz anyukádról?
Úgy kérdezte mintha ezen múlna az élete, olyan fontos lenne ez. Nem is tudtam mire céloz.
-Mmmiért mi van vele?
-Csak válaszolj, mondott valaki valamit is?
-Igazából nem nagyon jutott rá időm, hogy utána kérdezzek mi történt vele, meg apu sem említett semmit, gondoltam még mindig ugyanolyan mozdulatlan.
Hannah olyan nagyot nyelt, hogy azt hittem az egész szájpadlása lecsúszott a torkán.
-Anyukád eltűnt..
Erre már én is felfigyeltem, beleértve mindenkit a helyiségben.
-Mi az hogy eltűnt? - érdeklődött Niall, hát igen, nem sok mindent tudunk Lillianről.
Lili felé irányult mindegyikőnk figyelme, szegénykém azt sem tudta hogy vegye a levegőt, nyilván valami olyan történt amit mi ha tudjuk, akkor sem érthetjük meg. Tévedtem.
-Általános iskola vége óta van kómában és azóta nem kelt föl, most meg....ez lehetetlen, mégis hova? Hogyan? - képedt el teljesen a lány.
Végszóra újra megszólalt a csengő, annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, meg az új információkba, hogy észre sem vettük, hogy jön valaki, pedig az aurája ugyanúgy Lillianéhez hasonlóan emelkedett ki, a legősibb ellenség jött látogatóba, csak azt nem tudni milyen kellemes lesz.
Másodpercek töredéke alatt termettünk az ajtó előtt, megfontoltam egy olyan ajtó vételét amin ki lehet nézni egy kis üvegen, mert most nem állnánk itt így, felkészülve akár a harcra. De nem, egyedül volt, így nyilván nem harcolni akar és ha ide merészkedett egy vámpírtanyára, nyomós oka lehetett rá.
Intett Louis Liamnek hogy nyisson ajtót, aki megfontoltan, lassan nyitotta azt ki.
Meglepettségem a százára duzzadt. Szemöldököm felfelé ívelt és a számat ravasz mosolyra húztam.
-Greg?

Sziasztok!
Igen, tudom mennyit késtem vele, sajnálom... De senkiben ne merüljön az fel, hogy abbahagyom a blogot, nem, dehogyis, hülyeség! Úgy érzem kicsit elszaladt velem a ló mostanában, majd elmúlik. A részről annyit, hogy hát igen, nem így terveztem, egyébként nem sokára, vagyis a következő részben romantikus szálak bontakoznak ki, még nem mondhatom el kikről, de azzal igyekszem, ha nem szerzek rossz jegyet, ami a német átlagom/tehetségem tekintetében nehéz lesz, akkor hétvégén neki kezdek. Addigis legyetek rosszak, de csak mértékkel!

Cat.xoxo

22.

Nem tudtam hol vagyok, egyszerűen csak lebegtem a semmiben. Sötét volt mindenhol, mintha belső énemet tükrözte volna. Nagy, sötét, rideg hely, ahol egyedül vagyok és ez megrémisztett. Pillantgattam jobbra, s balra, de nem találtam kiutat, csak a kietlen feketeség, ami lelkemig elhatolt, azt hittem belepusztulok ebbe az érzésbe.
Vajon mióta lehetek itt? Összefolyt minden pillanat, perc, óra, nap, hónap és évek. Talán örökre itt ragadtam. Arra lettem ítélve, hogy végig a saját magam szörnyű belső lényében legyek. Nem emlékszem mi miatt juthattam ide, miért vagyok itt. Kilétemet sem tudtam, hogy ki vagyok, egy emlékfoszlány sem maradt amibe kapaszkodhatnék. Mindenben csak a gyengítő környezetemre támaszkodhattam, - ami majdnem elnyelt -, és kevéske kétségbeesett gondolataimra. Aztán, mint ködös reggelen a lámpa fénye, úgy láttam meg én is a sötétségben a halovány világosságot. Követni akartam, felé menni, nem tudtam hogyan tehettem volna meg ezt, de nem is kellett, hisz, mintha valami láthatatlan erő húzott volna irányába. Repültem. Alig vártam hogy kijussak innen, a saját magam gyötrő belsejéből.
A fény erőssége egyre csak nőtt, nem tudtam mire lelhetek ott, Minden egyre jobban tündökölt, ellepett a világosság és mindent már a fény uralt.
Elkezdtem érezni, tapinthatóvá vált a környezetem. Egész testemet puhaság vette körül. Ujjaimat óvatosan mozdítottam meg, az egész olyan furcsa volt. Ismerős ismeretlen. Ezzel tudnám jellemezni.
Szempilláim remegve indultak meg feljebb és immár nyitott szemmel néztem körül. A magát kínáló gyönyörű fehér fény helyett mégis csak sötét volt az egész helységben. De végre éreztem.
Ismerős volt a hely ahol ébredtem.
Felkeltem, megindultam valamerre automatikusan. Kinyitva az ajtót, egy folyosóra kerültem, rögtön az ajtó nélküli kis szobába mentem. Nem volt ott senki, csak egy lány az ágyban fekve. Mellé sétáltam, nem tudom miért akartam annyira megszemlélni őt. Gyönyörű volt, ahogy ott feküdt, szempillái megremegtek, halkan szuszogott, haja selyemfinomsággal terült el a párnán. Mire észrevettem volna, már a kezem hozzá is ért pirosas arcához, ami finoman simult a tenyerembe. Ki ő akihez így vágyódom, hogy olyan érzéseket hoz ki belőlem, amiket még én sem ismerek.
Pont volt egy szék a lány ágya mellett, amint befejeztem arca simogatását, leültem és csak figyeltem. Közben emlékek leptek el.

☁☁☁

-Siess! - intett nekem egyet Louis, épp egy buliba tartottunk a város fő vámpírbárjába.
Mindig ide jártunk el, főleg a hasonszőrű társaság miatt, de nem igazán az volt a jó, hogy nem éreztem magam egyedül a világban szörnyetegként, hanem mert egy kicsit kikapcsolódhattam, hogy leereszthetem a védelmet, nyugodtan kiengedhetem a fogaimat, nem szól érte senki. Persze egy elcseszett helynek is mondható, a sok ketrecben táncoló hölgyemény miatt, akik kéjesen és kicsit sem ártatlanul dörzsölték testüket a fémnek. Persze emberek is voltak itt, mi másért, mint hogy a testükben csörgedező élénk piros színű folyadékot árulják. Nem tudom hogy képesek ilyen mélyre süllyedni, habár megkönnyítik a dolgunk és mégis csak jobb ha önként ajánlja magát.
Le akartam szokni, de ez olyan mint az emberek számára a sok finom csokoládé, vagy chips, egyszerűen képtelen vagy nélküle élni, a zöldségek és gyümölcsök mellett is dönthetnének, mint én az emberi vérrel, választhatnám az állatokét, mint sok szerencsétlen fajtársam, de képtelen vagyok rá, olyan erőt ad, ami felülmúl mindent.
-Hé haver! - rángatta meg a karomat Louis - Itt vagy egyáltalán?
Ijedten néztem rá, teljesen elvesztem a gondolataimban, hogy a förtelmes környezetemet és magamat elemezzem.
-Hát persze - feleltem, közben haladtunk a szokásos helyünkre, ahonnan az egész kóceráj szinte látható és mindent fentről meg tudunk figyelni. Sosem voltunk azok a bulizós személyek, inkább csak jó volt kicsit kimozdulni és elengedni.
-És lélekben is? - mosolyodott el.
Én is mosolyra húztam a szám. A lépcsőn haladtunk felfelé, fent a középpontban el is foglaltuk a helyünket, majd megjelent a kiszolgáló lány teljesen kimázolva a jól megszokott italunkkal, mindig vodka tonikkal kezdünk. Alapból a tonik nagyon keserű, ezért nem is szeretem, de a finom vodka elveszi a kesernyés ízét és sokkal jobb.
-Megint itt? - kérdezte a szerinte legszexibb hangon a lány.
Louis kifejezetten utálja őt, pedig tudja hogy belé van zúgva, mondjuk ezt aki külső szemmel látja az is biztos rögtön tudná. Lou azonnal a másik irányba fordult és egy ismerőssel kezdett párbeszédet folytatni.
Én csak elvigyorodtam és megráztam a fejem, rájöttem hogy Louis sosem változik, mindig ellenszenves lesz minden nővel. Jó, ezzel a tyúkkal én sem álltam volna le. Kurvákból is van ízlésem. Csak az érdekelt mikor hagy fel ezzel a lány, nagyon hajt rá, eddig eredménytelenül, sosem értem meg a nők logikáját.
Megérkezett a második kör, frissen csapolt emberi vér. Valahogy itt szeretem a legjobban, nem tudom mit tesznek vele, de mindig finom. Louis felé fordultam, aki épp most kortyolt bele a saját italába és elismerően bólogatott.
-Hogy lesz ilyen finom? - kérdeztem meg, gondolom Louis is ezen morfondírozott.
Végül az eddigi csevegő partnere szólalt meg, egy nagyobb darab, idős hapsi.
-Különleges módszereik vannak, beszereznek embereket akik szép pénz fejében sok mindenre képesek. Ennek a vérnek narancsos aromája van, akkor azt az illetőt egy hétig végig naranccsal etették, majd adott mennyiségű vért szedtek tőle. Attól függ mikor milyen aromával kísérleteznek éppen - válaszolta meg a kérdést.
-Otthonra is kéne ilyen - nevetett fel Lou.
Felálltam, megveregettem Louis vállát, majd ott hagytam őket az asztalnál és a korláthoz mentem a pohárral a kezemben és aprókat kortyolva figyeltem a lenti tömeget. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ami rögtön arra kéztett hogy a bejárati ajtóra nézzek, épp akkor lépett be egy lány. Valahogy kitűnt a többi közül, mintha nem is ember lenne és nem is vámpír, de ha jól láttam ezt senki nem észlelte körülötte. Minden mozdulatát lestem, mintha valója megkövetelte volna a tekintetem. Különleges darab - mosolyodtam el magamban.
A bárpulthoz ment, átpréselve magát a tömegen, nem ivott alkoholt. Már nagyon furának tűnt, akar valamit ha nem akarja leinni magát. Nyilván nem tűnt olyannak mint aki vért adni készül, már nagyon kíváncsivá tett.
Miután lehajtotta az italt, táncolni kezdett, bár láttam, hogy kissé idegennek érzi magát ebben a környezetben. Nem messze tőle, alakok közeledtek felé. Szemem összeszűkítve lestem, tudom hogy őt nézték ki, nyilván kitűnt, hogy nem vámpír és ha nem is ember, talán még különlegesebb a vére.
Gyorsan lehajtottam az italt, letettem az asztalunkra, majd tovább mentem.
Louis felvont szemöldökkel nézett rám ahogy elmentem mellette, de nem kérdezett rá furcsa viselkedésemre.
Mire leértem, már nem láttam a lányt se, sem a két vámpírt. Számba vettem a lehetőségeket, hogy melyik úton mehettek ki. Nyilván a hátsó kijáraton, útközben megtaláltam az elhagyott táskáját, felvettem azt, ami egy pisztolyt rejtett, nyilvánvaló volt a célja hogy miért is jött ide, csak kicsit ügyetlen még, nem rögtön egy vámpírokkal teli helyen kéne szaglászni a vérszívók után. Szellemként suhantam ki arra, nagy hanggal csaptam ki az ajtót és a két vámpírra néztem vörösen izzó tekintettel.
A lány a falnak volt szegezve és földön feküdt, hangosan zihált.
Abszolút kezdőknek néztek ki a vámpírok, nemrég változhattak át, amikor megpillantottak láttam rajtuk az ijedt tekintetet.
-Ő velem van! - jelentettem ki, mintha eddig nem tisztázódott volna mit is akarok, hogy húzzanak végre el innen.
Nem tudom, hogy miért segítettem a lánynak, ösztönösen cselekedtem, ha gondolkodtam volna, talán nem így tettem volna.
-Szerintem húzzunk innen! - s egy pillantás alatt eltűnt a két vérszívó, mintha ott sem lettek volna.
Most volt alkalmam végig nézni a barna szépségen. Bőre igazán világos, hosszú barna haja hullámokban omlott vállára, a rajta lévő csinos ruha kellőképpen emelte ki előnyeit. Szemeiben nem láttam félelmet, ami némiképp meg is lepett, inkább volt kíváncsi.
Tekintete igazán kihívó volt, pláne hogy tetőtől talpig végig mért, amitől ajkai kissé elnyíltak. Rögtön huncut mosolyra ösztönzött ezzel a cselekedetével, ő meg félre nézett és arca kissé pirosas árnyalatot vett fel.
De mint eddig is, most is meglepett. Gyorsan talpra ugrott és támadópozícióba helyezkedett.
-Mit akarsz tőlem? - faggatott.
Fekete szövetkabátom zsebébe bújtattam kezeim és még mindig ajkaimon volt az a letörölhetetlen mosoly.
-Komolyan azt hiszed, hogy meg tudnál támadni? A táskádban található fegyverek nélkül alig érsz valamit - jegyeztem meg szarkasztikusan.
Dühtől telve szorította össze állkapcsát és rám pillantott.
-Elég erős vagyok, nem kell lekezelni! - fakadt ki.
Kicsi a bors, de erős, szokták mondani. Csupa meglepetés ez a lány, megmosolyogtatott.
-Szerintem inkább örülj, hogy megmentettelek és nem lettél vámpírvacsi!
-És mit akarsz? Gondolom vársz valamit cserébe!
-Semmi ilyenről nincs szó gyönyörűm!
-Ne nevezz gyönyörűmnek!
Egy halk mosoly kíséretében hátat fordítottam neki és elindultam visszafelé.
-Nem mehetsz el, még nem végeztünk! - kiáltott utánam.
Egy pillanatra megtorpantam.
-Mára igen, majd legközelebb folytatjuk gyönyörűm! - s tovább mentem ott hagyva őt, tudtam hogy még találkozni fogunk.

Sziasztok!
Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak! Tudom, hogy nagyon sokat késtem és ez főleg a lustaságomnak tudható be, meg kissé az iskolának is, sajnálom. Remélem tetszett ez a rész, kérlek osszátok meg a véleményeteket kommentbe! Sok-sok ajándékot nektek, az itallal vigyázzatok, ha szilveszterig nem írnék, akkor előre is boldog új évet! Legyetek rosszak!

Cat.xoxo

21.

A hideg végig futott rajtam, ahogy a szobában, bizonytalan léptekkel haladtam a gyertyákkal kirakodott kör felé, A kevés fényforrás egy kör alakban volt elhelyezve hézagosan és köztük kristálykövek voltak. A kör közepén húzódott egy vonal, ami homok szerű anyaggal volt kialakítva és egyik oldalán volt Harry teste, a másikon a lelke. Rossz érzést keltett bennem, elbizonytalanodtam, hogy nekem valóban meg kell ezt tennem, de az utolsó pillanatban, amikor már elvállaltam, nem futamodhattam meg.
Nagyot nyeltem és a Zoé által megjegyzett papír után nyúltam, ami a kör mellett volt és felemelve elolvastam. Belehelyeztem az első hozzávalót egy fémtálba, majd összenyomkodtam egy fakanállal a kis darab növényt, ahogy írva volt, apró darabokra tépődött és ahol jól megnyomtam, sötétebb színű lett.
-Jól van Lillian, már csak vagy tíz lépés és végeztél!- apró szövegekkel nyugtatgattam magam, hátha így sikerül ép ésszel túlélnem ezt és nem dilizek bele.
A következő lépés a rituálé szövegének elkezdése, első mondata.
Talán ez az a rész amit a kifejezetten tanult és tapasztalt boszorkányok végeznek, ezért nagyon megijedtem, hátha rosszul ejtem. Nem is az anyanyelvemen volt a szöveg, feltehetőleg latinul, vagy egy nagyon ősi kelta nyelven, vagy egyszerűen nem magyarul. Igyekeztem a tőlem telhető legjobb kiejtéssel és hangsúllyal olvasni, közben folyamatosan tettem bele a hozzávalókat,nem tudtam hogy jól csinálom e, de a kinti egyre haragosabb időjárás csak erre utalt, hogy mégsem felesleges a fáradozásom.
Mindenfélét a megfelelő sorrendben adtam hozzá, meg-megszagoltam kíváncsiságból, majd egy undorodó arckifejezéssel alábbhagyott ez a kíváncsiságom.
Már az utolsó előtti lépésnél tartottam, hogy be kell kennem Harry testét ezzel az igen furcsa kenőccsel, amit eddig elkészítettem. Kézzel belenyúltam ebbe a maszlagba és egyenletesen kezdtem eloszlatni meztelen bőrfelületén, finoman értem hideg bőréhez. Közben hajam a vállamról a szemem elé hullott és tiszta kezemmel újra hátra söpörtem. Tekintetemet igyekeztem nem Harry kidolgozott  felsőtestén legeltetni, de olyan gyönyörűnek festett ahogy mint egy porcelánbaba, tökéletes és tükörsima és a gyertyák pislákoló finom fénye verődik vissza róla.
Letettem a fémtálat, majd tiszta kezemmel megfogtam a papírt.
-Az utolsó lépés... - kezdtem olvasni hangosan - ...a friss, ereidben folydogáló vérből itass meg pár cseppet először a lelkével, s majd a testével.
Nagyot nyeltem, véradásra nem számítottam. Volt egy kisebb kés oda helyezve a szőnyegre, gondolom pont erre a feladatra tette oda nekem Zoé. Féltem, ráadásul a vért sem bírom nagyon. Mindig mikor véletlenül megvágtam magam a konyhakéssel, vagy egy könyv lapjának szélével, mindig elájultam a kevéske vértől, így még nagyobb gondot okozott számomra ez a feladat.
Régebben mikor próbálkoztam olyannal, hogy öngyilkosság, sosem mertem megvágni magam, túl gyáva voltam hozzá.
Egyre hangosabban és szaporábban vettem a levegőt, és végül szem lehunyva, de sikerült megtennem és tenyerembe mélyesztettem a hegyét, épphogy kiserkenjen a sűrű, vörös folyadékból pár csepp. Úgy tettem, ahogy írták, ökölbe szorítottam kézfejem, majd először a léleknek, aztán a testnek adtam egy keveset.
Tekintetemet mindig elvezettem róla és gondolataimat is igyekeztem rendezni, bár ez a körülöttem lévő világ elhomályosodásáról és hogy kezdtem csillagokat látni, nem segített.
Nem foglalkozhattam a kis sebemmel, mert azonnal rohantam a rituális szöveget tartalmazó könyvhöz és olvastam a cifrábbnál cifrább szövegeket.
-"A malis vituperari laus est. Contra vim mortis non est medicamen in hortis..."
Szívem eddig is hevesen vert, de azt hittem kiakad amikor láttam, hogy Harry kezd egyre feljebb emelkedni. Ahogy az energiahullámok felém csaptak, nagy erejükkel egyre löktek hátra, de folytatnom kellett a szöveget.
-"Hic locus est ubi mors gaudet, succerere vitate..."
Félve fel-felpillantottam Harryre, akiből fénycsóvák jöttek elő, így szemeimet összeszűkítve olvastam. Szinte már ordítva kántáltam a szöveget.
- "Memento mori! Do ut des!  Memento mori! Do..."
Egy erős lökéssel akkorát csapódtam a falba, hogy egy pillanatra még az eszméletemet is elvesztettem. Fejemhez kaptam, nedvességet éreztem, majd láthattam is hogy vér szivárog a fejemből. Próbáltam félrelökni mindent és térdre ereszkedve igyekeztem talpra állni, de állandóan megszédültem.
-"Memento mori! Do ut des!"
Ez volt az utolsó szavam mert itt már nem bírtam állva és azonnal a földre rogytam, nem láttam mást, csak sötétséget.

***

A kinti tájat szemléltem, nem tudott semmi sem megnyugtatni, hisz karba font kézzel ácsorogtam csak és vártam, mást nem tudtam tenni. Aggódtam hogy mi folyhat bent.

Louis egy idő után odajött hozzám és megnyugtatáskép karját óvatosan a derekamra helyezte, majd közel húzott magához. Bár nem tüntette el a nyugtalanságot, ami miatt szemöldökömet összehúztam és aggódva néztem tovább a kinti szürkületet.

Sokáig álltunk így, szótlanul. 

Aztán kezdődött minden, látni lehetett a természeten a történések hatalmát, súlyát,szinte lázadott, ahogy megmutatkozott az égi háború. Zavart hogy nem tudom mi folyik bent, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. Tudom hogy Lillian nem csinált még ilyet, de bíznom kellett benne, hogy elsőre is menni fog. Így igazából belegondolva, most belerángattunk ebbe az egészbe egy olyan lányt, aki még szinte alig élt valamennyit, nem tud sokat a dolgokról, nem tapasztalt hasonlót, mégis segít nekünk. 

Hallani lehetett a bentről kiszűrődő latin szöveget, aminek hangereje egyre csak nőtt, majd egy hatalmas koppanás, amire mindannyian felkaptuk a fejünket.

-Louis - szólítottam meg - Be kéne menni, hátha valami rossz történt - lágyan szóltam hozzá, de félelmem egyre nőtt bennem. Louis is érezhette, hogy valami nincs rendben. Időben kell cselekednünk.

Ideges voltam. Az igen nagy energia megmozgatása miatt most nem éreztem hogy Lilliannek mekkora az energiaszintje, de nagyon rossz előérzeteim voltak.

Louis arca elkomorodott, kezei lehullottak derekamról, majd nagy léptekkel átszelte az ablak és ajtó közti távolságot. Én is követtem. Nem jó dolog megzavarni ezt a fontos, bent történő eseményket, de biztosnak kell lennünk mindenben.

Amint az ajtóhoz értünk, az azonnal megadta magát a pántjainak és hatalmas erővel csapódott ki, ezáltal Louist és engem is neki szegezve a falnak.

Felszisszentem, majd Louis arrébb taszította az ajtót és segített felállni. A többiek már bent voltak a "csatatéren" ahol Lillian feküdt a szoba közepén ájultan. Nem messze tőle pedig Harry, immár egy testben. Megijedtem, hogy mi van ha elkéstünk... Itt minden másodperc késés rosszat vonz maga után.

-Gyerünk, vigyük őket valamelyik szobába és fektessük le az ágyra! - adta ki a parancsot Louis, majd hirtelen rám nézett - Zoé, te vidd Lilliant a sajátodéba, én viszem Harryt az enyémbe!

Bólintottam, majd Suzie segítségével átcipeltem Lilit a szobámba és elfektettük az ágyra.

Gyorsan megnéztem van e pulzusa. Alig, de volt.

-Legalább még él, ez jó hír! - nyugodtam le kissé, majd Sue felé vetettem egy apró mosolyt.

A fején lévő sebet azonnal kitisztítottam és lekezeltem, majd bekötöztem. 

- Itt hagyom rád, addig gyorsan átugrok és megnézem mi van Harryvel, mindjárt jövök!

Sue bólintott és Lilliant kémlelte.

Ez az egész sikeresen kicsapta az áramot az egész házban, ezért előhalásztam egy zseblámpát a folyosón lévő szekrényből és igyekeztem Lou szobája felé.

Bent mindenki az ágy körül állt.

-Na, mi a helyzet? - érdeklődtem.

Én is csatlakoztam a körhöz és a békésen szuszogó Harryt figyeltem.

-Úgy látszik, hogy minden a legnagyobb rendben, sikeres volt a hadművelet és most alszik - adott jelentést Zayn.

-És ott? Lilliannel mi van? - tudakolta Niall, de a többi is felém fordult felvont szemöldökkel.

A fejemet vakargatva szegeztem a tekintetem a földre.

-Hát...van egy csúnya seb a fejét, amit bekötöztem, de szerintem amikor felkel szédülni fog, vagy enyhe zavarai lehetnek még, de akkora nagy baj nem lett, megmarad - feleltem.

Mindenki kezdett megnyugodni és szétszéledni. Niall, Zayn és Liam lementek a nappaliba, én is velük akartam tartani, de visszafordultam hogy Louis nem jön e.

-Menjél csak, én itt maradok vele - intett kifelé.

Bólintottam, majd egy csókot nyomva piroskás ajkaira.

Még benéztem Suziehoz, hogy jön e le, de csak nemlegesen rázta a fejét, ezt is letudva én is a többiekkel tartottam le a lépcsőn, a nappaliba.

Kint már kezdett feljönni a nap, a nappaliban be volt kapcsolva a tévé, ahol a híradóban mindenhol az itteni nagy viharról volt szó, egyesek Isten figyelmeztetésének vélik, mások ezt cáfolják. Egy bögre vérrel én is helyet foglaltam a kanapén, majd az agysejteket pusztító műsort bámultam.

Csak abban reménykedtem, hogy minden rendbe jön, hogy végre sikerül mindennek a helyére állnia, talán Sue újra megszólal, nem lesz mindenki olyan, mint akibe csak hálni jár a lélek. Ha már arra lettünk kárhoztatva, hogy örökké ennek a koszos Földnek a felszínét koptassuk, akkor ne így tegyük.

De mégis. Valami ott bujkált a fejemben, ami felzaklatta a lelki világomat, úgy éreztem, hogy ezzel inkább elindítottunk valamit, ahelyett, hogy elsimítottuk, lezártuk volna.

Sziasztok,
sajnálom, hogy idáig várakoztattalak titeket. Igyekeztem ezt is összehozni, de már éreztem, hogy nagyon kijöttem ebből az egészből, de jó volt újra belelendülni, bár nem lett az igazi, még volna mit javítani, hosszabb is lehetett volna, de már tényleg nem akartam tovább húzni. Nem szeretnék indokokat sem felsorolni, hogy miért nem hoztam részt, ez most így jött ki, sajnálom. Remélem nem lett rossz és továbbra is számítok annak a kommentjeire, akik velem maradtak! 

További szép estét,

Cat.xoxo

20.

Mindenhol csak a feszültség volt, akármerre néztem, mentem, ezt érezni lehetett a levegőben. Idegesen ropogtattam az ujjaim amikor mentem a vadásztanya labor részébe. Arthur épp egy kísérletet folytatott a elektromos töltésű ezüstgolyóval, hogy extra lökettel, azonnal végezhessünk a természetfeletti lényekkel, hisz már nemcsak vámpírokkal álltunk szemben, korántsem. Az egész kolónia úgy döntött elhagyja a mocskos kis porfészket lent a francba és feljönnek a föld felszínére. Nos igen, felmerül a kérdés hogy miért is most történik ez, hogy valami kiváltó oknak kéne lennie. Dorothea, ki más? Edet, a főördög uraságot kinyírtuk, hát persze hogy fellázad kedvese miatt a nő. Csak miután büntetése egy emberi testbe való száműzetés a sok általa rendezett orgia miatt, ami gyilkosságba fulladt és a végén vérfürdőt is vehetett áldozatai nedveiből, így kénytelen volt emberi testbe kényszerülni.
Arthur egy középmagas kopaszodó férfi volt, aki még régen került hozzánk. Ő nem vadásznak született, mégis egész életét ennek a szenvedélynek szentelte.
-Üdv Greg! - köszöntött Arthur amint beléptem. Mindenki ügyesen tevékenykedett, hosszú sorok nyúltak jobbra, s balra, amiken a fejlesztendő fegyverek és hozzá szükséges kütyük helyezkedtek el.
-Szia! Hogy haladsz? - vontam kérdőn. Közelebb léptem hozzá és komoran szemléltem, hogy a nagyító alatt mivel ügyködik, nem mintha annyira érteném a fegyverek ezen részét, az összerakást, inkább az eszmei értéküket és a használatukat létesítem előnyben.
-Nem stimmelnek az elektronit kapszulák! Vagy ötvenszer elküldtem a bázisnak a méretet erre rosszat kapok! - csapott az asztalra, amitől a kis darabkák megugrottak.
Arthur kissé ernyedt testtartásba helyezkedett, majd az asztalra könyökölve tenyerébe temette arcát.
-Hé haver, nem vagy álmos? Mikor aludtál utoljára? - kérdeztem nyugodtan. Aggódtam érte, az egézségéért mert hát ilyen nyúzott állapotban nem tudna rendesen dolgozni, a testet a sok munka teljesen kikészíti lelkileg, s fizikailag és a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg hogy lassú tempóban haladjunk, főleg hogy elbukjunk.
-Most nem pihenhetek, itt lebeg az arcom előtt a képlet, a megol.... - egyre halkult a hangja, majd arra lettem figyelmes, hogy a lábai kezdenek összecsúszni.
Gyorsan utánanyúltam és megtartottam.
-Hé Sedrick, Joe! - biccentettem két laboros felé - Vigyétek Arthurt a pihenőbe! - adtam ki a parancsot.
Átvették tőlem, majd a távolodó alakjukat figyeltem. Arthurnak pihennie kell, túl sokat foglalkozik Dorothea és a többiek fellázadásával. Sejtettük, hogy csak pár évünk van felkészülni arra, hogy Dorothea feltámad és mindent a kezébe vesz, ami ellenünk mozdítható. de mi történt, hogy sikerült ez?
Hirtelen nagy erővel vágódott be a labor ajtaja és Joe sietősen jött be rajta, majd megtámaszkodva a térdén szusszant egyet.
-Greg...ehhzt meghh kell néznehd! - nyújtott felém egy lapot.
Már épp megjegyeztem volna hogy ha ennyitől kifárad, akkor további edzésekre lesz szükség, de jobban lekötött a lap tartalma. Hát erre nem számítottam, kiderült hogy valójában kinek is a testébe lett száműzve Dorothea és a tény meglepő volt.
-Egyszer csúszik ki valami a kezem közül és ez történik! - idegesen összegyűrtem a papírt, majd kiviharoztam a laborból. Megint Ő tehet mindenről!

***

-Lillian, a lábainál fogd meg a testet! - utasította Louis.
Undorodva vettem tudomásul vagy ezredszerre, hogy mit is teszünk. Kissé elhúzott szájjal markoltam meg a lábait és segítettem Louisnak behelyezni Harryt az autó hátsó platójára. Undorodva töröltem a ruhámba a kezem, azért mégsem hullafogdosóként képzeltem el magam a jövőben.
Lépdeltem hátrafelé, hogy Louis le tudja csukni a csomagtartó ajtaját, amikor megbotlottam valamiben és felsikkantottam.
Azonnal két erős kar kapott utánam és ujjai a derekam köré fonódtak. Megremegtem az érintésétől, szívem hevesebben kezdett verni, amiért arca ennyire közel volt az enyémhez. Ezt csak annak fogtam fel, hogy még sosem volt hozzám ilyen közel fiú és csak ezért reagálom túl. de ahogy jobb keze felemelkedett és az arcomhoz ért, milliónyi kis bizsergés, áramütés futott át a testem különböző részein. Jesszusom, milyen lenne ha még ha megcsókolna? Infarktust kapnék a tuti!
És én miért gondolkozok azon hogy ő megcsókol? - szálltam magammal vitába.
-Olyan finom bőröd van - suttogta alig hallhatóan, ha nem lettem volna ilyen közel, talán meg sem hallottam volna.
Nagyot nyeltem. Valamit ki kellett találnom, hogy ne legyen ilyen vészesen közel hozzám, viszont neki felettébb megfelelt a helyzet, ahogy vettem észre.
-Fujj, tiszta mocsok a kezed! - szakadtam el fogásából, ezzel felborítva a varázst.
Igen, így kell tönkre tenni egy pillanatot. Igazából nem bántam volna, csak nagyon összezavart a viselkedése, ami kedvére változik.
Felnevetett.
-Ennyire taszít a sár? Elárulom, te is koszos vagy! - kuncogott tovább, majd beletörölte a kezét feszülős fekete nadrágjába.
Összefontam karjaimat, majd egy hajszálat kifújtam az arcomból.
-Csak taszítanak a hullák uhh... - kirázott a hideg, ahogy emlékeztettem magam rá, hogy egy hullát cipeltünk.
Louis elmosolyodott. Nem tudtam hogy ennyit szokott mosolyogni, nevetni.
-Ohh, akkor ha ezzel megnyugtatlak, akkor a vámpírok sem élnek, végülis mi élő halottak vagyunk. Nincs bennünk semmi élő, több mint száz éve halottak vagyunk - suttogta a fülembe, majd kis szünetet hagyott - BUÚÚÚÚÚU!
Felemelte a kezeit, hogy ezzel megijesszen. Mivel anélkül is megijesztett, hogy bármi ilyet tett volna, ezért kissé megugrottam, amitől újabb hahotába tört ki.
-Nagyon vicces vagy! - fogta már a hasát a nevetéstől - Na gyere, szálljunk be!
Barátságosan átkarolt, mire csak ellöktem magamtól, ő még mindig nem állt le és folyton viccelt útközben is. Nem tudtam elképzelni hogy van ilyen jó kedve, annak ellenére, hogy egy hullát viszünk a csomagtartóban.
Vajon mindig ilyen? - ötlött fejembe a gondolat.
Benyomta a rádiót, mire egy The Fray szám szólalt meg és elkezdett dúdolni.
-Mit szívtál, hogy ilyen....ilyen... - kerestem a szavakat, mikor végre sikerült megszólalnom az út folyamán.
-Hogy ilyen kedves lettem? - segített ki, mire bólintottam. Kicsit ízlelgette a szavakat, mire elmosolyodtam a közben alkotott arckifejezésein. De a végén csak-csak elkomorodott, éreztem, hogy az eddig vicces rész után jön a komoly Louis - Az az igazság, hogy vágyom arra, hogy visszakapjuk Harryt és te visszahozhatod nekem. El sem tudod képzelni milyen nehéz egy olyan családban élned, ami immár egy fővel hiányos. És egész eddig azt hittem hogy ő örökké elment. Tudod mennyire sok idő az az örökké? - nézett rám, hogy biztosan figyelek e, csak pislogtam, hogy mire akar konkrét kilyukadni - Mi nagyon régóta együtt voltunk, én találtam rá, amikor még azt sem tudta hogy micsoda is pontosan, megtanítottam mindenre, bemutattam a többieknek is és akkor derült ki, hogy Harry az irányító egyéniség, így a legfiatalabb létére, mégis ő lett az úgymond vezérünk.
Nem bírtam ki, hogy meg ne szólaljak.
-És engem miért utálsz?
Csak úgy kicsúszott, én tényleg nem akartam ennyire kérdezősködni, hogy esetleg egy szavammal is megbántom, mert úgy éreztem, hogy kezd a bizalmába fogadni.
Nagyot sóhajtott.
-Még mindig nem utállak Lillian, igazából sosem utáltalak, dehát vadász vagy, így természetemtől fogva... - kezdett bele.
Tudom, hogy nem így van, most már ezzel nem tudna beetetni, még ha az elején mondja, talán hiszek neki, de ennyi nem lesz elég.
-Az igazat Louis!
Elmosolyodott.
-Tehát rájöttél? Igen, nem voltál szimpatikus az első pillanattól mikor az életünkbe beléptél, folyton az járt az eszemben, hogy te is olyan rontást hozol ránk, mint Lisa, hogy elveszel tőlünk újabb egy tagot, de most minden megváltozott, hogy nem elveszel, hanem adsz. Talán nem vagy tisztában a képességeiddel, de visszatudod hozni Harryt és nekem ez többet jelent bárminél - nézett rám hálásan.
Annyira jó volt látni ezt az oldalát neki, a kedves Louist, aki olyan gyönyörű kék szemekkel nézett rám, hogy bizseregtem tőle. De a tudat hogy csak a barátja miatt ítélget engem, rosszul esik. Az emberek is ilyenek, ahelyett, hogy megismernének, elsőre elítélnek, majd amikor adni tudsz valami értékeset nekik, azonnal fontos leszel a szemükben és emiatt Louis szavai nagyon rosszul estek, de igyekeztem lenyelni a gombócot a torkomban. Majd megakadt a gondolatom egy résznél.
-Tehát, mi az, hogy én visszahozom Harryt?
Bekanyarodtunk az erdei kis házhoz, mire Louis lefékezett, nem szállt ki, csak rám nézett.
-Zoé mondta, hogy készítselek fel. Talán nem tudod, de a boszorkányok és a vadászok közel állnak egymáshoz és ritkán van olyan, amikor ha az egyik szülőd boszorkány, a másik meg vadász, de a vadász lét, az a családon belül ugorhat is, a gének választanak ki téged. És ők több erővel bírnak, mint a vadászok, mivel mindkettő tulajdonságait birtokolják. Magába a vadászokat nem érezzük meg amikor jönnek, közel vannak hozzánk, csak az erősebb energiákat és én érezlek, mint ahogy minden fővámpír is, aki az ilyen akár kisebb falkákat, klánokat vezetik. Több erőt birtokolsz, mint gondolnád.
Hirtelen kopogtattak az ablakon, mire nagyot ugrottam és bevertem a fejem az autó tetejébe. Szívem őrült ütembe kezdett verni, Louis is azonnal oda kapta a tekintetét.
Csak Zoé volt az.
Nehezen tudtam feldolgozni az egyszerre érkezett sok információt. Úgy éreztem, akár megmozdulni is képtelen vagyok, legalábbis úgy éreztem ez most sokkolt.
Ujjaim remegtek ahogy bizonytalanul helyeztem a kilincsre és lassan nyitottam ki az ajtót.
-Na mi van? Meddig ültök ott bent, mindjárt egy test-lélek egyesítést tartunk! Ne üldögéljetek! - szólt ránk Zoé és teljesen kitárta az ajtót, hogy ki tudjak szállni.
Csodáltam, hogy hogy van ennyi lelki energiája Zoénak ehhez az egészhez, mondjuk visszahozom a szeretett tagjukat és boldogok lehetnek, ennyit igazán megtehetek értük.
-Na elhoztátok a testet? - kérdezte vidáman Zoé és játékosan összedörzsölte a tenyerét, mintha ennek az egésznek nem is lenne súlya, de ahogy figyeltem, rajtam kívül senkit nem visel meg ez az egész.
-Nem, csak oda mentünk, kiástuk Harryt, majd ott hagytuk - forgatta a szemét Louis.
Zayn, Liam és Niall is megjelentek Zoé mögött.
-Na mi van Louis, hirtelen visszatért a szarkasztikus éned? - mosolygott barátjára Niall, majd lepacsiztak.
Csak mosolyogva rázta a fejét, majd kinyitotta a csomagtartót.
Kiszálltam és figyeltem, ahogy Zoé az utasításokat adja ki a srácoknak hogy hova vigyék Harry testét a szeánszhoz.
Végig futott rajtam a hideg, már éjfél felé járhatott, bár nem tudtam pontosra, mennyi is az idő, de nem sokra rá, választ kaptam a fel nem tett kérdésemre.
-Gyerünk srácok, igyekezzünk, alig fél óra és éjfél! - siettetett bennünket.
Felnéztem az égre futólag, de nem világított semmi sem az égen, a vastag felhőréteg takarta el a csillagokat, ezért volt túl sötét az éjszaka.
A házban is sötétség honolt, csak a gyertyák világították meg az utat fölfelé. Nagyot nyeltem, teljesen horror hatása volt az egésznek. Ahol haladtam, végig mellettem a gyertyák pislákoltak, ha véletlen elaludt egy, Zoé azonnal ordított hogy valaki gyújtsa meg de azonnal.
Féltem, nem hittem magamban, hogy én képes vagyok rá, talán egész életemben ez volt a probléma forrása.
-Mindent elkészítettem bent, le van írva a lapra, hogy milyen sorrendbe helyezd be a dolgokat, a végén meg kell innod, majd... - magyarázta Zoé amikor az ajtó elé értünk, ahol Harry szelleme és minden bizonnyal, már teste is ott volt. Itt hirtelen állt meg mondandójával és a csizmájából előhúzott egy tőrt, majd a kezembe adta - ...ezzel kell először a csuklódon, majd a nyakadnál és legvégül a szíved felett megvágnod magad és mindhárom alkalommal megitatod pár cseppel Harry testét.
Végig bólogattam, bár kicsit megrettentem a ténytől, hogy belevágok a bőrömbe, még depressziós állapotomban sem voltam rá képes.
-És honnan tudom hogy jól csináltam? - hangom bizonytalanul csengett és kissé remegett.
Habár hülye volt a kérdés, mégis érthető, hogy tudnom kéne mégis mi lesz a reakció.
-Ha jól megy minden, látod a test és lélek egyesülését - nézett rám biztatóan. Talán sejthette hogy meg vagyok rettenve ettől az egésztől.
Zoé hátranézett Zaynre, aki az ajtóban állt és keze a kilincsen volt, majd az órájára pillantott és vissza a sötét hajú srácra, s biccentett egyet.
-Sok sikert Lillian! - ezzel búcsúzott és belökött a szobába.

Sziasztok!
Elsőkben is most így utólag Boldog Szülinapot Liamnek! Most is sikerült időben részt hoznom, hála a tegnapi sok munkásságomnak ezzel a résszel. A végét nagyon nehéz volt összeszenvednem, de mivel /tudom hogy sokan mondják és nekem is elegem van belőle/, de ugye holnapután iskola, holnap meg költözök be a kollégiumba. Most így előre nem tudok mondani semmit a további részek érkezéséről, ez lesz a második évem, igyekszek minden téren jót nyújtani, itt is! Hogy mikor lesz új rész, azt a kommentek követése, olvasása alapján értesülhettek róla! Köszönöm hogy elolvastátok ezt és a történetet is, a véleményeteket kommentbe osszátok meg velem, pipáljatok, írhattok chat-en is, vagy az elérhetőségeim menüpont alatt bárhova!
Legyetek rosszak! *kacsint*

Cat.xoxo

19.

Már kezdett sötétedni és kezdtem kicsit berezelni miközben kiszedve az autóból az ásót, meg a többit, közeledtünk a sírhoz. Szerencsére apám nem volt itthon, nem is lett volna kedvem neki magyarázkodni hogy valójában miért is ások ki egy holttestet este. Nem hinne nekem, mondjuk egy ép eszű ember sem.

Farkasvonyítást hallottam valahonnan a kert hátsó részéből, így bár nem szívesen, de Louishoz préseltem magam, aki felvont szemöldökkel meredt rám, de egy másodpercnél tovább nem is foglalkozott a közeledésemmel, de láttam valamit megcsillanni a szemében, de nem tudtam mire vélni.
-Egy négy éves csontvázzal mit fogunk kezdeni ha kiássuk? - tettem fel az eddig bennem felgyülemlett kérdések egyikét.
-Abban te csak ne légy biztos, hogy csontváz.
Most én néztem rá kérdőn. Az lehetetlen hogy ennyi év után még egybe legyen egy test, mondjuk több bizonyíték is van, hogy a mai napig ugyanúgy néznek ki, nem bomlottak le, meg vannak, amivel bekenik a testet és eláll. Mondjuk nem hinném, hogy neki álltak kenegetni Harry testét, vagy bevonni ilyen réteggel, hogy ép maradjunk.
Felsóhajtottam.
-Mondjuk már tudhatnám hogy itt semmin sem kell meglepődni.
Louis kezébe vette az ásót, majd kezdett nagy földrétegeket kiszedni.
Én is megpróbáltam hasznossá tenni magam, bár nem tudtam mihez kéne nyúlnom, így megfogtam a vermelőt, és belevágtam a földbe. Louis rám nézett értetlenül.
-Te mit csinálsz egy vermelővel? - vont kérdőre.
Az eszközre néztem, majd újra rá.
-Miért mi van vele?
-Tudod mire jó az?
Megráztam a fejem, sosem voltam az a kertben tevékenykedő ember, hogy pontosan tudjam mi a kapa és a vermelő közti különbség, nekem teljesen egyforma a kettő, talán annyi, hogy a vermelő szélesebb, de ezt nem egy koporsó kiásása közben akartam megtudni pontosan.
-Hát nem erre!
-Akkor miért hoztuk el?
Vállat vont.
-Nem is ezt akartam betenni - csapott a fejére, majd szemöldökét összehúzva gondolkodott - Van itt csákány valahol?
Már készültem volna megszólalni, hogy tele vagyok aztán csákányokkal, mire eszembe jutott, hogy konkrétan otthon vagyok, nem egy temetőbe.
A beszerzési akcióm után visszatértem Louishoz, aki már jó adag földet kitermelt.
-Még amikor eltemettük, betontömböket kellett helyezni a koporsó fölé, természetesen a vámpírtanács kérésére, vagyis egy ilyen szabály van a vámpírok temetésével kapcsolatban - mondta, majd hirtelen megállt az ásással egy pillanatra - Köcsögök!
Mérgesen vágta az ásót a földbe és bizonytalan voltam, hogy nem törik el. Egyre mélyebbre ásott, én csak a csákány végére támaszkodtam és figyeltem.
Egyre erősebben csípett a hideg szél, ezért szorosabbra húztam magamon a pulóverem. Egyik lábamról a másikra lépdeltem, hogy melegítsem magam, hideg estének néztünk elébe. Ráadásul a nagy hátsókert tele volt fával, aminek a lombja suhogó hangokat adott ki, csak hogy még jobban érezzem magam.
-Add ide azt! - bökött a csákány felé, amit egy idő után eldöntöttem a fűben. Felszedtem és neki nyújtottam.
Louis már egy kiásott lyukban állt, ami a válláig ért. Haja minden egyes ütésnél, amit a betonra mért, előre hullott, az arcába. Csak a hold gyenge fényében láthattam az arcát, de akkoris gyönyörű volt. Minden vámpír gyönyörű volt, Louis is. Tökéletes. Nem tud úgy állni a haja, hogy ne nézne ki jól. Mint általában amikor felkelek és belenézek a tükörbe, az meg majdnem megreped a látványtól. Nála nem volt ilyen, minden porcikája az emberi elképzelések, elvárások megtestesítője volt.
-Az emberek, vagyis a vadászok miért utálják a vámpírokat? - öntöttem szavakba a gondolataimat.
Louis erre felkapta a fejét, kissé lihegve nézett rám, abbahagyta a betontömbök ütlegelését.
-Mert nem bírják elfogadni a létezésünk. Minden, amiben túlteszünk az embereken, az már el nem fogadott. Mintha csak a középkorban lennénk, hogy aki nem a társadalom körébe tartozott, vagy akár más eszmékkel rendelkezett a világról, boszorkánynak titulálták. Ez a baj. Senki sem tudja elfogadni a mást, ha valaki egy kicsit is más. Csak egy újabb problémaként tekintenek ránk, de az istenit, nem vagyunk apró morzsák, amiket csak lesöpörsz az asztalról. Lehet nincsenek érzéseink, de attól még sok emberi funkció megvan bennünk Lillian - hangja egy pillanatra sem gyengült, ideges volt és szerintem már sok volt neki.
Újból neki kezdett az egyre nagyobb ütéseknek a tömbökre. Lassan kezdtem közelebb éreztem magam Louishoz, reméltem, hogy egyszer még az irántam táplált haragjának forrását is meglelem, de egyenlőre nem erőltettem. Nagy lépés az is, hogy elmondta mit érez ezzel kapcsolatban.
Bólintottam.
-Én nem akarok nektek ártani, vadász sem akarok lenni, nem az én világom a gyilkolás.
Louis egy nagyobbat ütött, amitől éreztem, hogy eljutott a koporsóig. De újból felém nézett, mutatóujjával rám mutatott.
-Akármit is teszel, mindig érezni fogsz egy késztetést arra, hogy ha kezedbe nyomnak egy fegyvert, akkor te megölj egy vámpírt, ez van a véredbe írva, erre születtél. Mint ahogy egy vámpír is meginog amikor emberi vért lát, érez, szagol, nem tudunk mit tenni a csábítás ellen, ugyanúgy, mint ti. Úgyhogy mi csak ellenségek lehetünk!
Nagyot nyeltem, megijedtem tőle, ráadásul szeme immár vörösben izzott és kitűnt az este sötétjében. Ugyanakkor a harcias énem is előtört belőlem. Nem értettem vele egyet, éreztem, hogy ha hagynám kirobbanni magamból az érzéseimet, az nem én volnék, így nem szóltam vissza neki, de éreztem hogy valami készülődik bennem.
Louis ahogy eldobta mellettem a csákányt, az alig két centivel terült el mellettem. Ideges volt, tehát sikeresen magamra haragítottam újból. Ez az Lillian, csak szólalj meg még egyszer és már életben sem leszel - szidtam magam.
Hirtelen rám kapta a tekintetét.
-Hé Lillian, gyere ide a lakatvágóval! - hívott oda.
Igyekezve kaptam fel az eszközt, majd azzal közelítettem a lyuk felé.
-Óvatosan gyere le, ne ess el! - figyelmeztetett - Várj, gyere ide a széléhez, ülj le , leemellek!
Meglepett figyelmessége és aggódása, hogy esetleg beesek a lyukba, vagy megcsúszok.
Fantasztikus, hogy egy fél óra alatt sikerült kiásnia egy jó mély lukat, ahol a koporsó van.
-Miért van a koporsó lezárva láncokkal? - lepődtem meg rajta.
Undor fogott el azon, amit tettünk, gusztustalannak tartom az egészet és legszívesebben a házunkban ücsörögnék. Komolyan, ha két hónapja valaki azt mondja, hogy én ezen a napon holttestet fogok kiásni egy vámpír kíséretében, hát rendesen kiröhögtem volna és javasoltam volna, hogy forduljon pszichológushoz.
Nagyot sóhajtott kérdésemre.
-Ez megint egy hülye vámpírtanácsos előírás - vont vállat.
A lakatvágóval sikeresen lefejtettem róla a láncokat és már csak a koporsó kinyitásán volt a sor, amire ösztönösen ököl méretűre húzódott a gyomrom és végig futott rajtam a hideg.
Kidobtam a lyuk szélére a lakatvágót, közben Louis felnyitotta a koporsót. belül a kipárnázott rész fogadott, benne a test. Teljesen olyan volt mintha élne, eltekintve a kényelmetlennek tűnő póztól, hogy a kezei keresztbe voltak a mellkasán. Ijesztő volt, meg nem mondtad volna, hogy négy éve halott. S ettől kirázott a hideg, az egész testemen végigfutott a borzongás. Éreztem, hogy minden szőrszálam az égnek mered.

***

Késő délután indultunk el, egy csókot váltottam Louissal, majd mentem ki Limékhez. Mi egy nagy család voltunk lassan több, mint öt éve és örülök, hogy hozzájuk tartozhatok, mert nagyon jó társaság, akármennyire is burkolóztunk a gyász sötétségébe, mégis érezni lehetett azt az összetartást, ami egy kapocs volt köztünk. Hisz ugyanaz a fájdalom ért mindegyikőnket és emiatt még jobban kötődtünk. Akárki is csatlakozott volna hozzánk, egyszerűen biztos, hogy nem tartozott volna igazán hozzánk. Akár egy nézésből tudtuk hogy mit akar mondani a másik, ez főleg Suzienál volt előnyös, hisz nem beszél, mondjuk őt én értem meg a legjobban.
Mindigis együtt szoktunk járni vadászni, vagy akár ellopni egy kis adag vért, na jó, nagy adag vért, de hát fel kellett tankolnunk, hisz nem elég egy tasak hat éhes vámpírnak. Igyekszünk ritkán enni emberi vért, de hogy fent tartsuk magunkat és ne legyünk gyengék, elengedhetetlen az emberi testben csörgedező finom folyadék. A vérbank késő délután már zárva volt, csak egy ember volt bent, akit elkábítva, segítséget kapunk, hogy átírja a tasakok számát, így nem tűnik fel, hogy elvettünk párat. A lopás lényege, hogy sokszor keveset vegyél el, inkább menj vissza többször és hozz el kevesebbet, minthogy egyszerre többet, mert azért az mégis szembetűnő.
Zayn épp a férfit varázsolta el, hogy teljesítse a kérésünket, mikor rezegni kezdett a zsebembe a telefonom és rá két másodpercre lehetett hallani a beállított csengőhangomat.
Mind a négyen rám kapták a tekintetüket.
-Nem kapcsoltad ki?? - förmedt rám Liam, Niall, Zayn és Suziera ránézve, mintha gondolatban ő is ezt mondta volna.
-Bocs - vetettem oda, majd amikor előkotorásztam a telefonomat a nagyon szűk zsebből, tekintetem elkomorodott amint megpillantottam Louis nevét.
Megnyomtam a megfelelő gombot, majd a fülemhez emeltem.
-Szia Louis, mi történt, hogy hívsz? - kérdeztem bizonytalanul.
Nagy sóhaj hallatszott a vonal másik végéből.
-Visszatért Harry... - még alig kezdte el a mondandóját, de én már értettem mi történik itt.
-Arra vagy kíváncsi mit kell tenni?
Tudtam mi érdekli. Amióta Lillian megjelent az életünkbe, tudtam hogy elérkezik ez a pillanat is és minden újra megtörténik, már csak hátra kell dőlni és nézni a történéseket. Louis is emiatt gyűlölte meg az első pillanatban a lányt, nem ismerné be, de nagyon instabil lelkileg, csodálom hogy Harry halálát túlélte, s nemcsak fizikailag. Lehet hogy Louis érez dolgokat, amik elérkeznek, hát én is érzem, hogy bekövetkezik a pusztulás, és most én adom a kezükbe a kulcsot erre. Hisz a párom minden vágya az, hogy visszakapja a legjobb barátját és én képes vagyok mindent megtenni azért, hogy boldog lehessen akár egy pillanatra is, képes lennék emiatt mindannyiunkat a halálba vinni.
-Ássátok ki a testet és hozzátok vissza a házba, el kell végeznünk egy varázslatot, megszerzek mindent hozzá, addig készítsd fel az út folyamán Lilliant, hogy mit is kell megtennie! - adtam ki az utasításokat.
Ő beleegyezően hümmögött egyet, majd letette.
Könnyek gyűltek a szememben, nem volt semmi sem ugyanaz. Régen, amikor Harry még élt, boldogok voltunk, lassan közeledtünk egymáshoz Louissal, aztán egyszerre történt minden, amikor megcsókoltam. Ó, annyi érzés volt abban a csókban, annyira édes volt. De miután Harry elment végleg, már nem éreztem olyan erősnek köztünk azt a szerelmi szálat, kezdett halványodni. A csókja emléke, amit indulásom előtt loptam, keserűen égett az ajkamon. Lehet, hogy úgy tűnik, minden rendben velünk és úgy is mutatjuk talán, de nincs így. Talán nincsenek érzéseink, de én akkor azt hittem, sikerült valamit felébresztenem benne, ami nemsokáig tartott, de legalább volt. Én mindig ott voltam mellette, egész éjen-nappalon át virrasztottam, hogy beszélgessünk, vagy csöndben szavak nélkül élvezzük egymás társaságát. Én mindent megadtam neki, de a mai napig nem érzem, hogy valójában szeretne. Ó, mikoris mondta utoljára, hogy szeret? Már én sem emlékszem... Nem tudom mit érez, hogy belül mit él át, egy falat érzek kettőnk között. Úgy éreztem, hogy ha segítek visszahozni a barátját, akkor ledönthetem ezt a falat és beláthatok mögé, hogy újra teljesen az enyém lesz.
Én nem vágytam másra, csak egy kedves szóra, hogy szeret.

Sziasztok!
Hát fény derült Zoé igaz, belső érzéseire, amit nagyon jól esett megírni és így a végére biggyeszteni. A holttest kiásásos részbe nagyon nem tudtam beleélni magam, próbáltam utánanézni mindennek a holttestekkel kapcsolatban, hátha nem lesz annyira nem kézenfekvő ez a téma, de most így készen is érzem, hogy valami nem stimmel vele, pedig higgyétek el, igyekeztem, nem tudok többet vele kezdeni. Mondjuk jobb is, hogy nem folytam bele jobban, úgyhogy szerintem elfogadható. Remélem nektek is tetszett, kérlek jelezzétek kommentbe hogy milyen lett, pipákat is szívesen fogadok, de kommenteknek még jobban örülök!
Legyetek rosszak! *kacsint*

Cat.xoxo

18.

Nem tudtam hirtelen merre kéne hajtanom, hogy merre is vagyunk pontosan, így random befordultam jobbra. Számba vettem a lehetőségeket. Haza nem mehetek, hisz ott nem tudnék Harryvel semmit se kezdeni, mert alapból nem is tudom hogy mit is kéne, így egy mód maradt, mégpedig, hogy Zoéhoz megyek. Idegesen kapaszkodtam a kormányba. Harry mi is valójában, Zoé és a többiek sem látták őt, viszont Gregék azonnal elkapták és tudták hogyan kell ellene intézkedni. Ezek szerint ők is látták? Eddig azt hittem valami szellem, de most már nem tudom mivel is állok szemben. A vadászokat kellett volna megkérdezni, de nem hinném hogy ezek után mosolyogva, szeretettel várnának vissza.
Gondolataimból föleszmélve az út közepén megláttam egy embert, nem tudtam hogy ki lehet ilyen hülye, esetleg részeg, akinek az út közepén támad kedve sétálgatni. De ahogy egyre közelebb értünk, az anyám alakját véltem felfedezni, majd tisztán kivettem az arcát. Tényleg ő volt az. Nem hittem a szememnek. A kormányt elrántottam az ő irányából, de a másik sávban egy kamion alakja rajzolódott ki, majd erős hangját is meghallottam, majd egy véres kéz ért hozzá a kormányhoz és visszarántotta azt az eredeti sávba. A szívverésem az egeket verte. Harry rántotta vissza a kormányt, mire hirtelen lefékeztem, a gumik sikítva álltak meg. A visszapillantóba néztem, majd hátra, ahol nem volt senki.
Harry kérdőn nézett rám, már amennyire tudott, mert inkább az életben maradásért küzdött.
Kicsit higgadtabban kezdtem neki újból az útnak, amikor immár az erdőben lévő háznál parkoltam le. Tudtam, hogy a vállam már nem bírná el az újabb megterhelést, így nem tudnám egyedül behozni Harryt. Csak abban kételkedtem, hogy ez az egész nem e egy illúzió, hogy vajon ez az egész valós e, hogy amiről úgy hisszük, hogy valóban így van, az most megtörténik. Tényleg? "Valóban" így van, nem csak a képzeletünk egyfajta szüleménye? Ha hozzáérsz az arcodhoz, ujjaiddal finoman végigsimítasz rajta, érzed hogy itt vagy és ez valós. De biztosan a sok homályos álom közül neked is lehetett olyan, amit úgy éreztél, hogy tényleg ott vagy és nem álom. És talán ezután ha belegondolsz és visszaemlékszel arra az álomra, ami után mikor felébredtél nem is tudtad biztosra hogy megtörtént e, vagy álmodtad. Ha volt ilyen élményed, akkor teljesen megérthetsz engem hogy miért is kételkedtem és hogyan is próbálom megfejteni Harry mivoltát.
Gyorsan pattantam ki a volán mögül, s már a nagy ház ajtajához értem, amikor is kinyílt az ajtó. Louis állt ott, amitől kissé meghökkentem, féltem tőle.
-Hol van Zoé?
Louis tök nyugodtan neki dőlt az ajtófélfának, majd karba font kézzel és felvont szemöldökkel méregetett.
-Neked is szia - gúnyolódó hangneme egyáltalán nem tetszett.
Ingerülten böktem mutatóujjammal a mellkasára, amit egy fekete póló fedett, ami tökéletesen simult kidolgozott felsőtestére.
-Figyelj Louis, most nem vagyok jó kedvemben, úgyhogy remélem méltatsz arra, hogy elmondd hol van Zoé.
Egyik kezét kihúzva a tartásából, leszedte magáról az ujjamat.
-Te figyelj Lillian, én sem vagyok jó kedvemben, mert itt vagy, de őszintén nem érdekel mit akarsz, csak hagyj minket békén, érted? Ez vitte egyik tagunkat a halálba már egyszer, egy halandó zaklatása, nem hiányzik több ilyen.
Most már tudtam honnan fúj a szél, hogy miért is mérges rám, bár biztos voltam benne, hogy nem ez az egész ami böki a mellét, de egyenlőre megelégedtem ennyivel.
-És mit szólsz ahhoz ha én felajánlom neked, hogy visszahozom azt az egy tagot?
Felvont szemöldökkel nézett rám, hogy mit is értek ez alatt, de csak fejemmel intettem, hogy jöjjön velem az autóhoz. Az ágak ropogtak a bakancsom alatt, furcsa volt, hogy az erdőben vagyunk, de egy madárhangot sem hallottam, csak a fák suhogását az enyhe szélben.
Az ajtót kinyitva kíváncsian vártam hátha Louis látja e őt, de továbbra is értetlen tekintetét láttam. Nem tudtam mitévő legyek. Aztán eszembe jutott valami.
Valahogy kiszedtem az autóból, Louis is láthatta ahogy Harry lába, bár ahogy ő látta, a valami megmozgatta a kavicsokat. Louis elképedt, nem tudta mit mondjon.
-Kérlek...segítenél...valahogy, mert eléggé nehéz - kínlódtam Harry megtartásával, ami nem bizonyult egyszerűnek, tekintve hogy hozzám képest nagy volt, akár szellem - vagy micsoda - , akár nem.
Louis óvatosan nyúlt Harry felé, mire megforgattam a szemem, ennyire ne siesse el. Amikor sikeresen tapasztaltuk, hogy meg tudja érinteni, ő átvette magához az egész súlyt és behozta a házba.
Egy pillanatra megálltam az ajtóban.
-Mi van ebben a házban, ami az enyémben nincs, hogy Harry be tud menni? - motyogtam magamnak.
Persze Louis meghallotta és azonnal felelt is:
-Itt nem él élő ember.
Elakadt a szavam, de inkább követtem fel Louist az emeletre.
-Tehát Zoé hol van? - firtattam.
Louis lábbal tolta meg az egyik szobának az ajtaját, ami nem volt rendesen becsukva és oda letette az ágyra.
-Vérbankba mentek, hogy hozzanak inni. Még előtted indultak el, úgyhogy egy darabig nem jönnek még vissza - felelte, de láttam hogy egy aprót sem figyelt rám, abban sem voltam biztos, hogy arról tud e, hogy most hozzám beszélt, vagy csak reflexszerűen válaszolt. Sokkal inkább figyelmét a besüppedt ágynemű kötötte le, amit kezdett átitatni a vér és már lehetetlennek bizonyult, hogy ezt a fémes illatot Louis ne is érezze -Mi történt vele? A vadászok., mi? Zoé mesélte, hogy elvittek téged, és bizonyára akkor Harryt is.
Jól esett, hogy már hitt nekem, egy kis erővel töltött fel.
-Honnan tudta?
-Járt a házatoknál, beszélt apukáddal.
Meglepett hogy ott járt. Tudta volna hogy elvittek, vagy miért ment oda? - merültek fel bennem kérdések.
Apám...bizonyára halálra van rémülve, ráadásul hogy semmit sem tehet. Haza akartam menni, hogy elmondjam neki, hogy minden rendben van velem, élek, csak egy szörnyű varázskörbe keveredtem, amiből még nem tudom hogyan szabadulok.
Nem értettem az út közben lévő "látomásomat", olyan élethűen láttam anyámat, hogy már beleőrültem ebbe a fájdalomba. de ez is egy illúzó volt, ugye? Hisz ő kórházban van...
-És most mi lesz? Mármint mit kezdünk vele? - mutattam a göndör felé, aki alig volt eszméleténél.
Kirohant a szobából, de a következő másodpercben már ott is volt, nehéz lesz ezt a gyorsaság dolgot is megszoknom, úgy éreztem.
-Telefonálok egyet.
Majd ezzel ki is vonult a folyosóra. Én addig izgatottan vártam a fejleményeket, majd hogy kissé letakarítsam Harryt, kerestem a fürdőben egy törölközőt és kissé bevizezve visszamentem hozzá. Helyet foglaltam az ágy szélén, majd Harry fölé hajolva finoman hozzáérintettem az arcához a törülközőt. Szempillái lassan emelkedtek meg, mire megcsodálhattam fájdalomtól csillogó zöld íriszét, egyrészt elszomorított, hogy ekkora fájdalmakat él át, másrészről meg csodáltam azokat szemeket, annyi mindent mondott velük. Fájt így látnom, észre sem vettem hogy sírok, csak azt ahogy a könnycseppjeim Harry arcán gördülnek lefelé.
Jég hideg ujjait éreztem az arcomon, ahogy könnyeimet letörli, de közben éreztem ahogy egy kosz ccíkot is húz rajta, de amint ő is észre veszi ezt és megpróbálná azt is letörölni, keze nem engedelmeskedik és visszahullik az ágyra.
-Zavarok? - hallottam meg Louis hangját az ajtóból.
Már szóra nyitottam volna a szám, hogy visszavágjak, de ott termett mellettem, kiszedte a kezemből a törölközőt, majd leszedve az arcomról a piszkot, arrébb is hajította.
-Gyere velem! - húzott fel az ágyról, majd elkezdett lefelé vonszolni az emeletről.
Nem tudtam mire készül és hova is megyünk, ráadásul hogy egyedül hagyjuk Harryt, aki most segítségre szorulna.
-Hova húzol? - ráncigáltam a karomat, hogy leállítsam egy kicsit.
Magyarázatot vártam.
-Az autóban elmondok mindent!
Ennyivel le is tudta. A garázsba mentünk, ahol több autó is parkolt, de egy fekete Range Rover csomagtartóját nyitotta fel.
-Fogd meg ezt! - adott a kezembe egy ásót, majd megfogott még - sejtelmeim szerint egy vermelőt és egy lakatvágót.
-Mit akarsz ezekkel? - néztem rá furcsán.
Nem szólt semmit, igaz is, az autóban majd elmondja, tovább nem is kérdezgettem, csak tettem amit kért. Beraktunk mindent az autóba amit a kezembe nyomott és beszálltunk végre az autóba. Szívem egyre hevesebben dobogott, hogy mit is tervez Louis. Nagy erővel tolatott ki, a kerekek megcsikordultak ahogy lefékezett és megfordulva az úton hajtottunk.
Nem kellett újból kérdeznem, Louis magától kezdett bele.
-Beszéltem Zoéval és mint kiderült, egy lehetőség van. Kiderült miért is nem látjuk Harryt, mert nem egészen ő az, csak egy része, amit ezek szerint kiszabadítottál, de hogy teljes legyen a visszaváltoztatás, ahhoz kell a test is.
Elképedtem, tudtam mit akar ezzel mondani, csak nem hittem a fülemnek. Ez az egész őrültség. Ásó, vermelő, lakatvágó...hát persze, immáron minden értelmet nyert.
-Te ki akarod ásni a testét?! - inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
-Jól tudod.
Nem akartam hinni se a fülemnek, sem az eszemnek.

***

A csapatok már készülődtek, forr az egész bagázs, legalábbis Arthur, a hírvivő ezt mondja, de a saját szememmel kellett látnom. Tűzszekérrel hajtottunk a helyre. A pokollovak nyerítve álltak meg, sörényük vörös és narancssárga színben lobogott, szemük ébenfekete volt, gyönyörű jószágok. És akkor láttam, hogy Arthurnak igaza volt, most bekövetkezik a világvége. A hatalmas sziklák tetejéről figyeltem lefelé, a mélybe, ahogy a barlang belsejében a sziklákból előtörő tűz által megvilágított tér minden egyes szeglete tele volt, haladtak előre, egymáson tapostak ahogy felajzva, idegesen vágtattak át mindenkin.
-Abban reménykedek, hogy megölik egymást, mire eljutnak a céljukhoz - jelent meg mellettem Arthur.
Cipő kopogását hallottam meg mögülünk, azt hittem magát az ördögöt látom.
-Ne is reménykedjetek. Lehet, hogy régen legyőztetek, de megmutatjuk, hogy azóta kétszer erősebbek vagyunk. lehet hogy a csatát elvesztettük, de a háborút mi nyerjük.
S azzal el is tűnt.
Megfeszültem, éreztem, hogy egy kicsi kell és azonnal megölöm.
-Greg, hagyjad! Egyenlőre nem tehetünk semmit, csak nézzük a történéseket.
Szinte egy betűjét sem fogtam fel annak, amit mondott, csak azon az átkozott nőszemélyen járt az agyam, Dorotheán.
Esküszöm, megölöm.


Sziasztok,
késtem, tudom, de történt egy kis magánéleti probléma, amin túl kellett tennem magam, szerencsére a legjobb barátnőm sokat segített, így most már neki tudtam kezdeni, köszönöm a kommenteket, meg a pipákat. Bár így is majd ketté hasad a fejem, de sikeresen megírtam. Tudjátok, egész addig amíg nincs az embernek blogja, nem is tudja hogy mennyire számít egy-egy komment amit írtok, ebből is merítettem energiát hogy meg tudjam írni. Nagyon szépen köszönöm nektek!

Cat.xoxo

17.

Egész héten nem találkoztam Harryvel, állítólag valami kísérlet folyik, amit nem lehet megzavarni a laborban. Megijedtem, hogy Harryvel kísérleteznek, de Greg ezzel kapcsolatosan nem mondott semmit, az őr meg nem hagyta hogy bemenjek, mert életveszélyes. Féltettem Őt.

Mondjuk akárhányszor rászántam magam, hogy bemegyek oda, mindig jött valaki és lefoglalt. Az összes időm azzal telt, hogy gyakorlatoztam, már minden fegyver előnyét és hátrányát kívülről tudtam, beleértve minden módszert a vadászatra. Bár még az elején volt egy vitám Greggel.
-Én...én nem tudom megtenni! Képtelen lennék megölni bárkit is! - hangom egy pillanatra sem remegett meg.
Lehetetlennek tartottam, hogy valaki felett ítélkezzek, főleg ha az illető életéről van szó.
-Ezek nem emberek, vámpírok!! Emberekkel táplálkoznak, nincs szívük, lelkük! Csak egy céljuk van, a gyilkolás! - szinte már ordított velem, hisz teljes lénye gyűlöli a vámpírokat.
Rosszallóan megráztam a fejem, nem álltam én készen arra, hogy ilyet elvégezzek, még egy bűnözőt sem tudtam volna megölni, de hát ilyen az én természetem. Az a véleményem, hogy ha ennyire rosszak, akkor az élet megbünteti őket.
-Nem, nem tudnám megtenni! - ellenkeztem.
-Figyelj, gondolj rájuk úgy, mint egy kis piszokra a világban és amint az lassan kezd halmozódni, mocskos lesz a világ és mi kitakarítjuk ezt a mocskot!
Nem győzött meg, de valahol legbelül éreztem, hogy a meggyőző beszéd előtt is már én is így éreztem. Nem is tudnám rendesen elmagyarázni, ez egy olyan dolog, hogy egyszerűen mélyen el van ásva benned, és egész addig nem is érted, vagy érzed át, amíg meg nem tapasztalod.
Egy született vadászban benne van az a mámorító érzés, amit egy vámpír megölése okoz. Ez nem egészen úgy van, mint a normál gyilkosoknál, hogy kiskorában élvezi, amikor megkínozva megölhet egy kisállatot, aztán egyre nagyobbal fojtatja. Bár bennünk is megvan az, hogy egyre nagyobb zsákmányt akarunk elkapni, egyre mocskosabb eszközzel és körülménnyel próbáljuk megölni, hogy minél jobban elöntsön az a mámoros érzés. Ez is egyfajta kielégülési állapot, mint amit szex közben érzel. Az egész tested bizsereg az érzéstől.
Én is ezt éreztem az első vámpírnál, akit megöltem.
Úgy ódzkodtam még a gondolattól is, hogy lelőjen.
Még a folyosó végéről szemléltem, amint egy kábult ember testbe bújt szörnyeteget cipelnek a gyakorlóterembe. Feje ide-oda lengedezett, ahogy vitték, rövid haja az arcába hullott, de amit láttam belőle, az a porcelán fehérségű tökéletes bőr és gyönyörűen metszett piroskás ajkak. Ezek a lények az elképzeléseink által megalkotott tökéletest létesítették, gyönyörűek voltak, mint ahogy Zoé, Louis, Niall, Zayn, Suzie és Liam, mind tökéletes fehér bőrrel rendelkeztek, fénylő szemekkel, a mozgásuk kifinomult és óvatos volt.
Greg mellém lépett és a vállamra helyezte a kezét.
-Ma élesben is kipróbálhatod az első fegyvert, amit a kezedbe adtam.
Mondandója után levette a kezét a vállamról és előhúzott a háta mögül egy számszeríjat, a válláról meg leszedve a tegezt, amiben benne voltak a nyilak, nekem nyújtotta.
Óvatosan elvettem tőle, de még elképzelésem sem volt arról, hogy mi lesz, ha szemtől szemben találom magam egy vérre éhes szörnyeteggel.
Greg nem bátorított, nem mondott semmit, hogy ha esetleg mi lesz, ha mégsem jön össze és a vámpír engem mészárol le, nem fordítva. Épp szólaltam volna meg, hogy én itt feladtam, - haza akarok menni annak a tudata nélkül, hogy vámpírvadász vagyok és egyszerűen csak Hanahhval forrócsokit iszogatva a nappaliban egy vámpíros film közben, nem rögtön szembe találnom magam egyel - , ekkor viszont Greg belökött a gyakorlóterembe és menekülni sem tudtam volna, hisz rám zárta az ajtót.
Kezemmel dörömböltem rajta, majd föladva a vasajtónak dőltem és reménykedtem abban, hogy még nyugisan alszik a vámpír.
Megfordultam és a sötét teremben alig tudtam valamit is kivenni, csak ami a börtönben lévő ablakokhoz hasonlító lyukon jött be. A tegezt feldobtam a vállamra, a számszeríjat magam elé helyeztem, majd gyors mozdulattal kihúztam egy nyilat és felhelyeztem az íjra. Körbenéztem, nem láttam sehol semmit, ekkor igazán örültem volna egy macskalátásnak, hogy még a sötétben is kiszúrjam az ellenséget.
Óvatos léptekkel mentem beljebb, de a semmibe nem lőhettem így vakon. Muszáj volt mindent csak az érzékeimre bízni, s megálltam, majd nagy levegőt vettem.
Becsuktam a szemem és fülemet hegyezve hallgattam, hogy hátha akár egy kis neszt is meghallok.
Akármivel is kábították el a vámpírt, nem tartott sokáig. Pár másodperc múlva már meg is hallottam a morgását, s kinyitottam a szememet és a kintről bejövő fényben megcsillantak vörösen világító íriszei.
Sokkal magabiztosabban markoltam az íjat, majd egyenesen felé emeltem, de a következő pillanatban már nem volt ott. Igyekeztem követni a mozdulatait, de eszméletlen gyors volt. Az ablakkal merőlegesen jött előre, felém. Árnyéka belepte a testemet, ekkor meghúztam és lőttem, a nyíl egyenesen a kőfalnak zuhant, s össze is tört, átmenve azon a helyen, ahol az előző pillanatban még a vámpír állt.
Hirtelen erős kezek fonódtak a nyakamra, ahova reflexszerűen odakaptam a kezeimet, azáltal kihullott a számszeríj a kezemből.
Nyöszörögtem, fuldokoltam és a vámpír karját karmolásztam.
-Nahát, milyen szép karcsú nyakad van, fincsi leszel! - suttogta a fülembe, majd nyelvével végig szántott a nyakamon, s fogával finoman megkarcolta az érzékeny bőrt.
Nem tudom mi történt, talán az adrenalinlökettől történt, hogy erőt vettem magamon - félretéve, hogy alig kapok levegőt és nem bírom megtartani már magam - , hosszú körmeimmel a fickó érzékeny pontját markoltam meg, ami felettébb gusztustalan volt, de nem akartam vámpírvacsiként végezni.
Morogva elengedte a torkom, időm sem volt kiköhögni magam, csak előkaptam egy tőrt a csizmámból és azonnal céloztam, szíven szúrtam a vámpírt.
Mellkasom fel-le emelkedett ahogy vettem a levegőt, majd megindultam az ajtó felé, de mielőtt nyivákoltam volna, hogy engedjenek ki, meghallottam egy ordítást.
A nyakamat masszíroztam miközben a hang irányába mentem, s útközben összeszedtem a számszeríjat, meg a nyilakat a tegezzel együtt, hátha újabb kihívással találkozok. Mentem előre, de csak falba ütköztem, de biztosra tudtam, hogy onnan hallottam a kiáltást! De hisz erre van a labor is! Nincs valamerre valami ajtó, amin átmehetek oda? - vetettem fel az ötletet és a köveket tapogattam, hátha a sötétségben találok valami kilincset, vagy egy ajtóhoz hasonló dolgot. Ilyenkor általában mindenki előveszi a telefonját és azzal világít, mert persze az általában nem dohányzó emberek nem hordanak maguknál gyufát, vagy öngyújtót. De persze az én telefonom a szobámban pihent.
Újabb kiáltás. Annyi fájdalom volt benne, hogy elképzelésem sem volt, hogy mivel lehet kiváltani valakiből is ilyen hangokat, mintha élve nyúznák.
Egyre fürgébben kezdtem keresni azt az ajtót, de hirtelen megálltam és levegőt sem véve füleltem, a hallószervemet a kőnek nyomva.
-Hát nem mondasz még mindig semmit? - hallottam egy igen gúnyos hangot. Az kínzott személy száját újabb ordítás hagyta el, ami inkább már kezdett állati üvöltésre hasonlítani.
Bingó! Itt lesz egy ajtó, vagy valami, mert egyre hangosabban hallottam a köztük elhangzott párbeszédet, mármint inkább tűnt egyoldalúnak a beszélgetés, kivéve ha a felkiáltás válasznak számít.
Mikor a szinte magában beszélő személy abbahagyta a kínzott személy tovább gyötrését, csúnya fenyegetéssel és gusztustalan ígéretekkel elhagyta a helyet.
Épp időben, mert én a következő pillanatban egy kiálló követ megmozdítva, beestem a laborba.
Gyorsan talpra állva, kihúztam egy nyilat és felhelyeztem az íjra, majd az egyetlen személy felé összpontosítottam a teremben.
Abszolút nem volt mire fel ez a felkészültség, hisz a srác fel volt kötve a levegőbe, végtagjait más-más kötél tartotta és egy szál gatyában volt, testén mindenhol sebek díszelegtek. A térdén lévő friss sebből a padlóra csöpögött a vére.
Fejét lehajtotta, félhosszú göndör haja vizesen és kócosan mered ide-oda. Ekkor felismertem, hogy ki is ő és miért nem engedtek be a laborba.
-Úristen Harry! - suttogtam és a szám elé kaptam a kezem.
Hirtelen eldobtam magamtól mindent és oda szaladtam hozzá.
-Annyira sajnálom Harry! - szinte már sírtam a szavakat, miközben igyekeztem megkeresni hogyan is tudom leszedni onnan.
-El...elfelejtettél.. - suttogta, s annyi erő sem volt benne, mint egy döglött nyúlban.
A szívem megszakadt attól amit mondott, hogy elfelejtettem őt. Nem felejtettem el, egyszerűen csak...nem is tudom, elvette az eszem a tudat, hogy vámpírvadász vagyok, meg a sok feladat és nem gondoltam, hogy egy hét ilyen sokat is számíthat.
Egy hét kínzás!! Mégis hogy ne számítana sokat?! - szidtam magamat gondolatban.
Feladva a kínlódást, előszedtem a másik késem a bal csizmámból és azzal elvágtam a köteleket.
A teste, amiben alig volt élet, a földre rogyott és már alig láttam, hogy mellkasa elvégezné a szokásos fel-le mozgását.
Teljesen tisztában voltam vele, hogy így nem tudna sehova sem menni, ezért karját átvetve a vállamon próbáltam meg cipelni. Nem mehettünk a titkos kijáraton a gyakorlóterem felé, bár ott gyorsabban kijuthattunk volna. Így muszáj volt a laborból átszenvednünk magunkat az irdatlan hosszú folyosó úgy, hogy nem vesz észre senki.
-Huhh, ez nem lesz könnyű menet! - suttogtam magamnak.
Harry mellettem minden lépésnél felnyögött a fájdalomtól.
Időm sem volt gondolkodni hogyan is sikerül majd a tervem, aminek abszolút nincs esélye, hogy véghez is vihessem. Az ajtónál előhúztam a kártyám és egy ujjlenyomat ellenőrző segítségével kijuttattam magam s helységből. Ahányszor jöttek velem szemben, annyiszor iszkoltam másik irányba és valahogy a folyosón kötöttem ki, ahol Gregék álltak a gyakorlóterem előtt.
Gyorsan berántottam magunkat egy kis sarokba, amitől Harry felszisszent.
-Mi tart ennyi ideig? - kérdezi Greg, majd hallom ideges fel-alá járkálását.
-Ne menjünk el megnézni mi van vele? - veti fel valaki az ötletet.
Pár másodpercnyi csönd volt, majd Greg beleegyezett és bement ő, majd szólt a többieknek is és végig az én nevemet kiáltotta.
Ekkor nagy gyorsasággal elindultam....VOLNA, csak plusz ötven-hatvan kilóval a vállamon kissé nehézkes volt, pláne hogy csúszott lefelé és mint említettem ez egy hosszú folyosó.
-Kérlek Harry, legalább egy kicsit segíts megtartani magad, mert mindkettőnket kivégeznek ha ide találnak! - kérleltem, mert már abszolút nem volt erőm, csak elesni.
Harry megértette a mondandóm és hatalmas segítség volt, ahogy elkezdett egy lábán kissé bicegni. Könnyebben jutottunk el a páncélajtóig, ahol az utasításommal kijutottunk, hisz az őr azonnal kinyitotta nekem, nem kérdezve semmit. Ez az előnye annak, ha te vagy a vezér.
Igen, és ilyenkor felmerül benned az a kérdés, hogy mégis miért szökik meg az az ember, arról a helyről, aki ennek az egésznek a vezére?!  Erre van egy egyszerű válaszom, mégpedig, hogy Greg és más is nagy hatással van erre a helyre és nem hinném, hogy ezt ilyen simán megengednék nekem, akár vezér vagyok, akár nem, hogy egy nem is tudom mit, kijuttassak innen, hisz nem az én utasításomra lett megkínozva Harry és ez a hátam mögött történt. Tehát ezután sem lenne beleszólásom.
Egy autó jött a vadászlaktanya felé, amiben rögtön felismertem az egyik vadászt, aki még csak gyakornok, így támadt egy ötletem.
-Hé te! - kiáltottam neki, miközben magammal vonszoltam Harryt, aki minden második lépésnél megbotlott.
A fiú, aki kiszállt belőle, először megszeppenve állt, majd haptákba vágta magát és várta az utasításom.
-Igenis méltóságos vezérem?
-Kéne az autód!
Nem kérdezett semmit amikor végignézett Harryn, pedig láttam, ahogy több kérdés is végigfut rajta, mégsem pazarolta erre az időt. Elkezdett kotorászni a zsebében, majd előszedte a fémes tárgyat.
-Tessék méltóságos vezér! - nyújtotta oda nekem.
Elvettem tőle és azonnal kinyitottam Harrynek az ajtót, a fiú még segített is betenni őt.
-Majd kitisztíttatom - vetettem oda neki, mielőtt beültem az autóba.
Ő bólintott és elköszönve hátrált. Sebességbe tettem az autót, majd kitolattam és akkor lépett ki Greg meg a többiek.
Bennem volt az az érzés, hogy Greg miután elmesélte egy féltett titkát, én így ott hagyom csak, de egyszerűen úgy éreztem magam, mintha egy vallásos szektából szöknék meg, megkönnyebbültem, hogy egy beállított véleményt követő ember sincs rám befolyással. Még hallottam az utolsó szót amit felém kiáltott.
-LILLIAN!
Majd elhajtottam.

Sziasztok!
Sikerült nagyjából időben érkeznem a résszel, csak egy napot késve, de mindenképp akartam hozni egye részt nyaralás előtt. És előrebocsájtanám, hogy nem, nem fogok nyaralás alatt írni, van aki meg tudja csinálni, de én pihenni szeretnék és nem wifit kutatni. Úgyhogy két hétig ne számítsatok semmire, sajnálom. Utána meg hisz tudjátok, nagyon igyekszek majd hozni részt! Kommenteket szívesen fogadok, hisz egy elég izgalomdús részt sikerült összehoznom, legalábbis szerintem. Szerintetek? Mi lesz Harryvel és Lilliannel?

Cat.xoxo

16.

Hallgasd hozzá ezt:
Zene
Jó olvasást!

Olyan volt számomra az a hely, mintha haza tértem volna. A hatalmas hely egy erdő mélyén feküdt. Ahol azt láttad, hogy kezd ritkulni a fenyő és egy nagy sziklaréteg foglal helyet, na ott van a titkos vadászlaktanya. 

Kíváncsiságom túlmutatott a félelmen. Inkább érdeklődtem azon, hogy mi folyik körülöttem, mintsem rettegés öntött volna el. Még számomra is szokatlan volt, meglepett, hogy nem remegtem, nem éreztem azt, hogy veszélyben lennék. Hanem mint ahogy említettem, egyszerűen csak mint mikor az ember egy hosszú nyaralás után haza ment, olyan volt. 

Mindig ott volt bennem az az érzés, egyfajta hiány, vagy úgymond "honvágy". Mintha egy kis részem sosem érezte volna a teljes beteljesülést, mintha tizenhét évet kellett volna arra várnom, hogy megtaláljam a helyem, s elveszettül, kívülállóként bolyongva az emberek közt végre hazataláljak. 

Már vagy öt biztonsági ajtón mentünk át, mindenhol őrök voltak. Furcsálltam, hogy amerre vezetett Greg, minden ember meghajolt előttem, vagy tisztelegve haptákba vágta magát. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy katonaságon, egyenruhás emberek járkáltak, mindenhol tökéletes rend volt a folyosó, egy futkározó, vagy idétlenkedő embert nem lehetett látni. Túl komoly volt a közeg.

Greg most először szólt hozzám mióta ide jöttünk.

-Az újoncokat a jobb csarnokban képzik ki, illetve mérik fel, hogy valóban közénk tartoznak-e - mutatott arra a részre - A bal részlegen vannak a fegyverek, és elkülönítve pár szoba a hosszabb műszak miatt. Fontos a vadászok egészsége és állóképessége, hogy megfelelő állapotban készenlétben álljon minden helyzet esetén. 

Úgy gondoltam, hogy a jobb csarnokba vezet, hisz újoncnak számítok, vagy nem is tudom hova számítsam magam.

-A középső részleg a labor, ahol a kísérletek zajlanak. Többnyire fegyvereket fejlesztenek, vagy a vadászruhákat újítják, hogy minél hatásosabb legyen a feladatmegoldás - folytatta.

És igazam lett, a jobb részleghez vitt.

-Ez a csarnok nem csak újoncok képzésére szolgál, itt szoktunk gyakorolni is.

Kinyitotta az ajtót és beinvitálva egy hatalmas helyre léptünk be, nem is tudtam merre lehet a vége és mindez egy barlangban a föld alatt, eszméletlen volt.

Greg elindult a nagy szekrény felé, majd intett a többieknek, akik eddig jöttek mögöttünk.

-Vezessétek a próbaterembe! - utasította őket.

A próbaterem annyit tett ki, hogy bementünk még egy ajtón és volt a terem végén sok céltábla. Lassan Greg is odaért hozzánk, majd a kezembe nyomott egy számszeríjat már felíjazva. Nem mondott semmit, csak intett a fejével a táblák felé, hogy lőjek.

Odaálltam a vonalhoz, ahonnan ki volt jelölve, hogy onnan lőjek. 

Jobb lábamat kissé előre helyeztem, majd bal oldalon a mellkasom fölé támasztottam, jobb kezemmel elöl tartottam a számszeríjat, míg a balt a ravaszon tartottam. A piros kicsi körre összpontosítottam, reménykedtem benne, hátha eltalálom, bár régen foglalkoztam íjjal, pláne számszeríjjal, így kicsit idegennek éreztem a kezemben.

Meghúztam és lőttem. Eltaláltam a piros kis kört.

Greg elismerően tapsolt, majd a nyíl felé ment.

-Három milliméterrel pontosan a közepétől. Nem rossz, de lehet még jobb is - méregette, majd egy rántással kihúzta a céltáblából.

-Sosem fogtam még ilyet - néztem meg jobban az íjat - De sokkal hatásosabb vele ölni, az biztos.

-Mivel a vámpírok erősek és gyorsan is gyógyulnak, így nem minden képes áttépni a bordájukat, behatolni a szívükbe.

-A vámpíroknak van szívük? - lepődtem meg.

Bár nem sokat tudok róluk, de ha mégis igaziak, akkor ha halottak és leállt minden életfunkciójuk, akkor miért a szívük az, ami a halálba viszi őket. Tudom, a filmekben is tört döfne a vámpírok szívébe, de miért? 

-Mindenkinek van érzékeny pontja - vont vállat.

-És vérfarkasok? Azok is vannak? Esetleg démonok, vagy elfek, manók, űrlények esetleg? Azokat is levadásszuk? - nevettem fel erőltetetten.

A számszeríjat egy nagy gorilla őrnek adtam és karba tett kézzel vártam a választ.

-Vérfarkasok vannak, de nem a mi gondunk, csak vészhelyzet esetén. Ez a környék amúgyis túlteng a természetfeletti lényekben, elfajzott büdös népség - szinte köpte a szavakat, érződött, hogy teljes szívéből utálja őket. Egyre közelebb lépett hozzám, éreztem, hogy már kezdi érinteni a magánszférámat, pár centire az arcomtól megállt előttem - Nem tudhatod, hogy mi az igaz körülötted. Lisa és a Vezér is így halt meg. Lisát az érzelmek vezették, így egyenesen a halálba vezette az apját és magát is - lassan távolodni kezdett - Mindenki aranyos romantikus történetként emlegeti, hogy a fiú és a lány egymás után vágyva vetette magát a halál markába. De az igazságot senki sem tudja, hogy ez nem egészen így történt, ha Lisa elmesélhetné, ő sem tudná a háttérsztorit. 

Csak pislogtam, amikor egy hatalmasat belevert a falba és az ütéstől piros, helyenként véres sebekkel borított kezét megrázta. Újra felém nézett.

-Mintha Őt látnám benned, s tudom, hogy ugyanazt a hibát el fogod követni. De egy valamit nem engedek, a vadászokat nem teheted ki veszélynek. Lehet, hogy te vagy a Következő a trónon, de az életemre esküszöm - már megint szinte az arcomba mászott - , ha ez megtörténik, én előbb végzek veled.

És így kezdődött a megismerkedésem Greggel, azóta kissé tartok tőle. Megértem, hogy mérges volt Lisa döntésére, tudtam, hogy még ezernyi gondolata van, de már így is fenyegetésnek érződött a hangja, így az egyik őr azonnal arrébb tessékelte tőlem.

-Greg, ne merd fenyegetni a vezért! Tartsd magad a rangodhoz! 

A fiú elmosolyodott, majd újból rám pillantott.

-Nem fenyegettelek, csak figyelmeztettelek - mondta, majd elindult kifelé - Gyerünk, megmutatom a bal csarnokot, a fegyvereket!

Visszamentünk a kiképzőszobába, utána ki a jobb csarnokból, át a folyosón a bal csarnokba.

A szoba tele volt hatalmas szekrényekkel, mindenhol különféle fegyverek, lőszerek, töltények. Nem gondoltam volna, hogy ennyiféle van és gondolom ez nem az összes.

A jellegzetes fém illat terjengett a levegőbe, jelentős olajszaggal és talán puskaporral.

-Kezdjük a jól ismert pisztolyokkal, nem tudom mennyire vagy jártas e téren, de a lényege, hogy kicsit, közeli lövésre alkalmas és konkrétan a mi munkánkhoz semmire sem jó, félautoma, automata, tök mindegy, egy vámpír ellen nem mész vele semmire. A géppisztoly az sorozatlövések leadására képes. A lőszer kis tömege és alacsony visszalökő képessége lehetővé teszi a csípőből és vállból való lövést. Legismertebb fajtája az MP5-ös, bár mi ilyet nem használunk, inkább az általunk kifejlesztett CA 554-est. Na ilyennel már inkább állhatsz eléjük, csak meglepetés támadásként nem olyan egyszerű előrántanod.

Greg közben kinyitva az üvegszekrényt a kezembe nyomott egyet és megmutogatta mit érdemes az ilyeneken nézni és hogy a különleges töltény teszi alkalmassá igazán.

-Ha jól célzol, igazából semmi gond nem lehet egy ilyen mellett.

Majd elvette és visszatette a helyére.

Beljebb sétáltunk és észrevettem egy nagy, vastag fémajtót.

-Ott mi van? - firtattam rá mutatva a kérdésem tárgyára.

-A vészhelyzet fegyverek. Mindig készen kell állnunk egy nagyobb vámpírfalka támadására. Ha bekövetkezik a világvége, ott vannak a legnagyobb hatáskörű fegyverek. Egyedül te mehetsz be, vagy akit felruházol ezzel - magyarázza.

A sok minden után már azt sem tudtam merre áll a fejem, azt meg végképp, hogy Greg honnan tud ennyi mindent géppisztolyokról, atomfegyverekről, meg a különféle lőszerekről.

Mikor nagyjából éreztem, hogy az agykapacitásom ennyit bír az erőszakos eszközökről, akkor elküldtem az őröket, hogy hagyjanak egy kicsit, hogy négyszemközt tudjak beszélni Greggel.

-Biztos, hogy a veszélyes fegyverek közt szeretne kettesben maradni vele? - bizonyosodott meg róla.

Mosolyogva bólintottam.

-Csak adjanak tíz percet!

Megvártam amíg kimennek és lassan oda mentem a fegyvereket tisztogató Gregehez. Nem éreztem veszélyezettnek magam, akármennyire is megfenyegetett, csak túltengenek benne az érzelmek.

-Figyelj, tudom, hogy nem igazán szimpatizálsz velem és elfogadom, hisz együtt kell működnünk - kezdtem bele.

Nagyot sóhajtott.

-Semmi gondom veled, csak tudod nehéz az újrakezdés már másodszorra. Miután elvesztettük a Vezért, azt hittem, hogy Lisa majd megfelelően irányítja tovább a szervezetet. Csak aztán elutazott, mert az ő lelki békéje ezt kívánta meg. Tudod, én bíztam benne, azt hittem, hogy egy vezetőtől nem ez telik. Érted? - éreztem, hogy most kiadja magából mindazt, ami a szívét nyomja, legalábbis ebben a témában - Mégis hogy lehet beleszeretni egy vámpírba? Érted? Egy vadász, aki az egész életét annak szenteli, hogy megöli a dögöket, nem szeret bele az esküdt ellenségébe.

Ideges volt, felzaklatott, és megértettem. Mármint a kép, ami bennem alakult róla, tiszta volt és megértettem az okát.

-Egyszerűen nem gondoltam volna, az az ember, akiben bíztam. Nagyon kedveltük egymást, barátok voltunk, sok mindenről beszámolt nekem Mindig dicsekedtünk, hogy melyikünk tud nagyobb vadat elejteni. Kedves, barátságos természete volt és hozzá társuló humora is, sokszor már agyon idegelt a vicceivel, de nem zavart, csak...

-Szerelmes voltál belé - suttogtam szinte alig hallhatóan, de ő mégis felfigyelt rá mondandója közben.

Szemei elkerekedtek, majd leszegte a fejét.

-Ez nem egészen így volt, legalábbis nem így viszonyultam hozzá, azt hittem elmúlik és csak féltékeny vagyok, mert ő szerelmes és van valakije. Azután alig járt be a főhadiszállásra, mindig az apjánál érdeklődtem felőle, ő is sejtette mit érzek. 

Most már abszolút megértettem őt, nehéz a visszautasított szerelem és a csalódás, olyanról, akiről nem is gondolnád, abban akit szeretsz. Nem is undorral volt Lisáról, nem tartotta taplónak a döntései miatt, csak nem értette meg. Más világképe volt a dolgokról, ellentétesen gondolkodtak.

Kezemet a vállára simítottam, majd inkább átöleltem, szorosan magamhoz vontam. Először nem tudta mire vélni cselekedetem, de karjai lassan derekam köré fonódtak, majd el is engedtek és immár szemben álltam vele. S ekkor érkeztek meg az őrök.

Suttogva kezdtem bele mondandómba, hogy ne hallják:

-Tudom a titkod, igazából nem is vagy te olyan rossz ember! - mosolyogtam rá biztatóan - De nyugi, nem árulom el senkinek!

Felnevetett, majd hálás tekintettel figyelt.

-Köszönöm!

-Mit? - fogadtam meglepetten.

Mosolyogva megrázta a fejét és az utolsó fegyvert letisztogatva, behelyezte azt is a számára kialakított helyre.

Újra körbenéztem a veszélyes felszerelésekkel rendelkező teremben, tettem pár lépést, jobban szemügyre vettem pár különleges markolatú fegyvert, mikor Greg látta, hogy egy ideje már azt nézegettem, odajött hozzám.

-Tetszenek az ilyenek?

Bólintottam.

-Akkor gyere, arrébb van egy külön gyűjtemény a különleges nyelű, faragott végű fegyverekből.

Oda vezetett és figyeltem a különböző motívummal rendelkező darabokat. Na ezek már felkeltették az érdeklődésemet. Bár Greg mondandója alapján azonkívül, hogy díszek, semmi hasznuk nincs a vámpírvadászatnál, inkább ereklyék, az ősök csináltatták, hogy megmutassák nagyságukat, a saját szimbólumukkal látták el, a legjobb faragóval készíttették, van aki saját maga csinálta. Mindegyik olyan egyedinek tűnt. 

Ekkor tűnt fel az az érzés, hogy valami hiányzik. Mellőlem.

Körbe néztem, de sehol sem találtam Őt.

-Hol...hol van Harry? - fordultam kérdőn Greg felé.

Most nem tudtam eldönteni vonásai alapján, hogy szomorú, vagy mérges a kérdésem miatt.

-Azt hiszem ideje megmutatnom az utolsó állomást ma, a labort.

Sziasztok!

Sikerült ma rávennem magam a rész megírására. Mondjuk nem is ez volt a gond, egyszerűen csak leültem...és nem jött semmi, csak az első mondatot tudtam leírni ez alatt az egy hét alatt, amíg szabad voltam, aztán most leültem és csak úgy jött minden. Remélem nem ért csalódásként, lehet több izgalmat vártatok és nem ezt. Kommentbe várom, hogy ha esetleg ti máshogy gondoltátok ezt a részt, vagy a folytatásról mi is az elképzelésetek, hátha abból tudnék ihletet meríteni és hamarabb jönne rész!