2.

~ Második rész ~

Már bőven a vacsoránk közepén járhattunk, mikor tájékoztattam aput, hogy egy kicsit kimegyek a mosdóba, ő teli szájjal bólintott, majd újabb falatokat rejtett el a szájában az ínycsiklandó csípős pizzájából.

Lépéseim közben a ruhám szoknyája ide-oda libegett, s jó érzéssel rá is játszottam és jobban megdobtam azokat, szerettem ezzel játszadozni.

A kiszolgáló hölgy egy ideje nézett, mintha szellemet látna, kezdtem kicsit megijedni, majd megkérdezem mi a baj.

A mosdóba beérve elég ritkás volt a fény, és a villany is villódzott a mennyezeten, amitől még inkább felállt a szőr a hátamon. A tükörben megszemléltem a tükörképem, de kicsit másképpen festettem. Közelebb léptem a tükörhöz, s az alatta lévő mosdókagylóra támaszkodtam. A tükörképem nem a megszokott vidám arcú, tökéletes pofit mutatta, hanem helyette egy beesett, sötét árnyalatokkal körülvett szinte megsemmisülté vált bábu arca volt, a hajamban föld volt szórva és nedves csíkokban hullott csontvázhoz hasonló vékonyságú vállamra.

A szemem fekete volt, de mégis az a kétségbeesett, rémisztő tekintet jött át az illúzió képéből. Szinte már hiperventilláltam, annyira gyorsan kapkodtam a levegő után, majd hátrálni kezdtem, de ekkor beleütköztem valamibe, pontosabban mondva valakibe.

Ijedten fordultam az illető felé és készen voltam arra, hogy vagy valami őrült szellemmel találkozok össze.

De helyette a kiszolgálólány volt ott és meglepődve nézett végig rajtam.

-Mit láttál? – kérdezte érzelemmentesen.

Újból a tükörre pillantottam, immár az igaz valómat láthattam benne. Megnyugodva fújtam ki a levegőt és kezdett helyreállni a légvételem.

-Sokszor látok rémeket, hülyén hangozhat, de nem létező, vagy rettenetes lényeket képzelek be magamnak. Lehet el kéne mennem egy pszichológushoz – nevettem fel erőltetetten.

Idegesen vakargattam a homlokomat és nem tudtam mire vélni a látottakat.

-Te vagy az új lakó aki nem rég költözött be ide, Enfieldbe? – akart megbizonyosodni az információról.

-Igen, apuval költöztünk ide – bólintottam.

Mintha valami felismerést véltem volna felfedezni a szemében, de nem voltam benne biztos, hogy van hozzá közöm, így nem kérdeztem rá.

-Hogy hívnak? – faggatott tovább.

-Óh, milyen udvariatlan vagyok! Lillian Briks a nevem – nyújtottam a kezem felé – és  téged hogy hívnak?

-Zoé, Zoé Darten! Örvendek a találkozásnak! – fogott velem kezet.

-Én is! Nem nagyon ismerek itt senkit sem a környéken és arra gondoltam, hogy jó lenne valakivel összebarátkozni, te nagyon kedvesnek tűnsz! – mosolyogtam rá.

Muszáj lesz egy kis társas életet élnem, hogy beleolvadjak a környezetbe és ne csak magányosan üldögéljek otthon, s hallgassam, ahogy apu próbál kiűzni a házból, hogy kicsit társalogjak másokkal. Ez jó alkalom erre.

-Itt mindenki nagyon veszélyes, este ne menj ki egyedül az utcára, főleg ne a kertetekbe! Itt még a falnak, és a fáknak is füle van!

S ezzel az utolsó mondattal lezárta a témát. Tud valamit, amit én nem és nem is akarja, hogy én tudjam.

Élesen szívtam be a levegőt, majd magamban picit dühöngve mentem ki a mosdóból, hogy nem sikerült dűlőre jutnom, mint kiderült, Zoéval. De vajon miért hívta fel a figyelmem a hátsó kertre? Van ott két sír és ő biztos tud róla, vajon ismerte Lisát és Harryt?

Ha igen, akkor mi okból haltak meg?

Ezután a kiszolgálólányt nem láttam az étteremben, és befejezve a vacsorát haza mentünk apuval.

 S a hónapok csak teltek és múltak, oly annyiszor próbáltam a kérés ellenére eljutni este a hátsó kertbe, de mindig valami megakadályozott. Viszont álmomban, többször is megjelent a helyszín és rémálomként terjedt szét a gondolataimban.

Újabban mindig a fűzfa tövénél ültem egy vázlatfüzettel, amibe megpróbáltam lerajzolni a táj szépségét, a fák formáit, a természet különböző szépségeit. Apu aznap még munkában volt, reggel egy cetlit kaptam, hogy későn ér haza. Az iskolának is már rég vége volt, a napom meg...hát nem tudnék mit mesélni, nem is az, tudnék. Lehet, hogy apróságokat, de nem tudom senkinek sem elmondani, aki meghallgat.

A sírkőnek döntöttem a fejemet és a könnyeim patakokban folytak le az arcomon, majd a kis földbuckákon leltek otthonra. Szemeimet összepréseltem és jobban összehúztam magam.

Csak kéne valaki aki meghallgat...

Talán álmodtam, de olyan szemfényvesztésnek tűnt az egész, minden olyan világos volt, a fény körülölelte a testem és valaki másét is. Egy magas fiatal srác, göndör fürtökkel. Számomra úgy hatott, mint egy angyal, különféle gyönyörűbb szavakkal illethettem volna, de az mind nem írta le vona Őt.

Mese szép volt, meg akartam érinteni, de attól féltem, hogy ha egy másodpercre is érintkezik a bőröm az övével, szerte foszlik és újra egyedül maradok.

Eddig Ő a földet kémlelte, most már engem pásztázott és mintha felismerést nyet volna, de nem voltam benne biztos, hogy ez teljes mértékben jó e nekem. Hirtelen lett és komor és szilárd az arckifejezése. 

Ha éreztem volna bármit is, biztos kihagyott volna egy pillanatra a szívverésem, de csk élettelenül ültem a földön és könnyektől nedves arccal pillantottam rá.

-Lisa? - ejtette ki alig hallhatóan ezt a négy betűt, de én meghallottam.

Szemöldököm a magasba meredt és próbáltam megfejteni a nevet. Hát persze, vele együtt temették el Lisát is, ezek szerint volt valami közük egymáshoz.

A fiú nagyot nyelt, majd le sem véve rólam a tekintetét egyenesen felém futott, félve szorítottam össze a szemem, amint oda ért hozzám, belém futva semmivé vált, mintha ez az egész meg sem történt volna.

Újra a sírkőnek támaszkodva találtam magam a szomorú fűzfa aljában.

-Hát itt vagy! - hallottam meg egy ismerős hangot nem messze tőlem.

Kíváncsian néztem a hang irányába és Zoét pillantottam meg, egy szál vér vörös rózsa volt a kezében, amire olykor-olykor rápillantott.

-Te hogy-hogy...? - mértem végig, majd megráztam a fejem.

-Hogy miért vagyok itt? - tette fel helyettem a kérdést szomorkásan.

Bólintottam.

Ő lassú léptekkel indult meg felém, majd leguggolva a sírra helyezte a rózsát és mellém telepedett a nedves fűbe.

-Az előbb elbóbiskoltál egy kicsit és azt motyogtad álmodban, hogy "Harry" - szólalt meg hirtelen.

Pislogtam párat és visszaemlékeztem az előbbiekre, ami haloványan maradt csak meg bennem.

-Göndör fürtök, világító zöld szemek....ki az a Harry? Te biztos ismerted őt és Lisát is, ugye? - élénkültem fel, hogy megtudhatok valamit.

-Ő és Harry együtt voltak, legalábbis, ha azt nevezhetjük együttlétnek - mosolygott megtörten - Legjobb barátnők voltunk Lisával, de a halála egy hatalmas törésnek bizonyult az életünkbe, hogy többé már sosem hallgathatjuk a sok hülyeségét. Mindig az a pizzéria volt a törzshelyünk és...á, nem is tudom miért mondom el ezt neked, csak felkaparom ezzel a régi sebeket.

Sóhajtott egy nagyot.

-Na, de nekem mennem kell - állt fel és porolta le a nadrágját.

Gyorsan felpattantam és a karja után kaptam, hogy visszatrtsam egy kis ideig.

-Ne menj kérlek! Csak mond meg, hogy mi történt Lisáékkal! 

Nagyon kíváncsi voltam amúgy is, ez benne volt a természetemben, de ez a téma nagyon felkeltette az érdeklődésem és nem csak a fura képzelgéseim miatt, csak mintha most fordulna a kocka és elérkeznék az életem érdekes pontjához, hogy nem a magányba zárkózva halok meg, hanem valaminek én is lehettem a részese.

-Ne akarj te ebbe belekeveredni, mert akkor sosem jutsz ki belőle! Bár már most is jól benne vagy a sűrűjében, azt ajánlanám, hogy költözzetek el innen jó messzire! De ahogy sejtem neked IS olyan eltökélt természeted van, de ahogy mondanám...

-...te csinálod magadnak! - fejeztem be helyette.

Vlahogy éreztem, hogy ezt akarta mondani, egy pillanatra meg is lepődött, de nem kérdezett semmit.

-A lényeg, hogy Lisának volt egy naplója, amin számon tartott mindent, eddig senkinek sem sikerült előkerítenie, pedig nem egyszer kutattunk át mindent és semmi. De ha megtalálod és elolvasod, azért én nem vállalok felelősséget!

Ez volt az utolsó szava hozzám, majd elviharzott, hosszú haját bágyadtan fújta a szél és azn gondolkodtam, vajon miért olyan ismerős nekem. De az a csillogás eltűnt a szeméből, szilárdabb lett, olyan, mintha nem tudna feloldódni, gondolom amikor régen Lisával együtt szórakoztak, akkor valóban önmaga volt.

De mi történhetett, ami miatt a szörnyűség bekövetkezett?

Csak egyet tudok, meg kell találnom a naplót!

Nagy léptekkel haladtam vissza a hatalmas házba és ezzel otthagytam a két fiatal sírját.

A hideg már végig kúszott a bőrömön és a melegedés reményében dörzsöltem kezeimmel a felkaromat.  Hideg volt már így este ahhoz, hogy egy ruhában mászkáljak. Bent a házban már jó meleg volt és egy nagyon szorgoskodó apuka fogadott engem. Mögé osontam és egy apró puszit nyomtam az arcára, amikor nem figyelt.

Meglepetten nézett hátra és az én mosolygós arcommal találkozott.

-Hát te hol csavarogtál? Ráadásul ilyen ritkás öltözetben!?– kérdezte szemrehányóan.

-A fűzfa aljában ücsörögtem, nem is nagyon érzékeltem, hogy hideg van. Tudod, a saját kis világomban voltam! – feleltem bohókásan.

-Valahogy sejtettem – forgatta szemeit hozzá.

Jó kedvűen forogtam egyet a ruhámban, aminek szoknyája kellemesen lobogott.

Elindultam felfelé a lépcsőn, hogy lezuhanyozzak végre, de apu utánam szólt:

-Nem jössz vacsorázni?

-Nem vagyok éhes!

Magamban egy kis lelkiismeret furdalásom volt, hogy keveset foglalkozok vele, de most valahogy mégsem akartam lemenni és úgy tenni, mintha egy rendes család volnánk. Ez már évek óta nem ugyanaz. Csak kínos csöndben ülnénk egymással szemben és azon gondolkodnánk, hogy milyen teljesen fölösleges témát ejtsünk meg, ehhez meg csöpp kedvem sem volt.

A fakorláton felfelé húztam magam a nyikorgó lépcsőn és besiettem a szobámba, kulccsal magamra zártam, majd nekidőltem az ajtónak.

Nem mertem megközelíteni a fürdőszobát, hisz ott volt az első ilyen szörnyű látomásom, még a horror filmek sem festenék le jó azt a borzalmas érzést, amit bennem kavart ez az élmény.

Magamban harcot vívtam, a lábaim remegve indultak meg a helység felé. Az ajtó halkan nyikordult, ahogy kinyitottam, szemeim előtt az a látvány lebegett, a véres fürdőszoba, mire pislogtam egyet, eltűnt a rém.

Bent voltam, az ajtó csukva, s minden csendes, csak a lélegzetemet hallottam, meg ahogy a vér dübörgött bennem.

Úgy csináltam, mint múltkor, a kád kicsinyke szélére leültem és kinéztem az ablakon. A két kisablak közül a másik nagy zajt csapva vágódott ki és szilánkok lepték be a csempézett talajt.

Ijedten ugrottam egyet, s hangokat hallottam.

-Szabadíts ki..! – suttogta a hang.

Mély volt és rekedtes, abszolút férfi hang.

-Harry? – esett ki a számon a név.

-Szabadíts kii…!

-Harry te vagy az? – remegett meg kissé a hangom – Ha te vagy, akkor kérlek jelezd, kopogj, vagy valami!

Egy szellemes filmben láttam, hogy ezt kérik a szellemtől, hogy megbizonyosodjanak a kérdésük igazáról. De úgy látszik működött.

Ezt követően a mellettem lévő ép ablaküvegen kopogás hallatszott.

-Tehát te vagy az – mosolyodtam el.

Egy lágy simítást éreztem a karomon, de félve hátráltam amennyit tudtam. A következő a zuhanyfüggöny tépődése volt és mint egy levél, úgy hullott a kádba. Mintha megsértődött volna a gyors reakciómra.

-S..sajnálom – simítottam meg azt a helyet, ahol őt éreztem . Körbenéztem a helységbe – Hogy haltál meg? Mi történt? Harry…

A kis faliszekrény a mosdókagyló fölött, az ajtaja hangosan vágódott ki és egy doboz esett ki rajta pont elém.

-Mi ez..? – nyúltam érte.

-Szabadíts ki..! – majd fokozatosan tűnt el a hang.

A pulzusom az egekben lehetett, amint felkaptam a dobozt, azzal a hévvel vágódtam ki onnan. Mint valami szellemidézős hely, nem kívánkoztam be oda többet.

Hangos levegővétellel huppantam le az ágyra, cseppet sem segített a tudat, hogy ez a szellem, - ha nem képzelődök – az aki bármikor átjöhet ide és figyelhet, vagy még egy ablakot tönkre vághat, nem valami biztonságos volt itt.

A dobozt néztem. Volt rajta egy zár, de a kulcs sehol.