Prológus

Egész életemben harcoltam valamiért, hogy elismerjenek, hogy én is legyek valaki, mindenemet beleadtam, hogy szerezzek barátokat, de valahogy ez sosem sikerült.

Mindig ki akartam fejezni magam másoknak, hogy ők is tudják milyen az én világom, de minden ember ugyanolyan, csak azért, mert más vagyok. De engem is lehet szeretni, bár ebben kezdek kételkedni… Annyiszor hallottam, hogy ebbe a magányba beleőrülnek az emberek, én viszont sosem akartam véget vetni az életemnek.

Éreztem, hogy valami eljön, valami bekövetkezik és csak rám vár.

Egy kar nyúlt értem, bőre perzselő lángként ért az enyémhez, mégis teljes erőből kapaszkodtam belé, úgy, hogy az ujjaim alatt a vére kicsordult és a földön koppanó hangokként váltak eggyé a talajjal.

Tekintetem az övébe mélyedt és csak RÁ tudtam koncentrálni.

Valamit suttogott, de annak is csak a halk susogását hallottam, reményt sugallt, olyat ígért, ami nekem elérhetetlennek tűnt, a lehetetlent ajánlotta fel. És én hiszékenyen hittem neki, vágytam rá, ott égett a szemében a fény, mely lesújtó erővel hatott rám.

Olyan néma csönd állt be közénk, hogy a szívem dübörgését is hallani véltem.

Bólintottam, egyezséget kötöttem vele.

Szája kezdett felfelé görbülni, az eddigi gyönyörű arc egy pillanat alatt vált félelmetessé és gyötrelmessé. A levegőt hiányolni kezdtem, s szaporábban vettem, szemem kikerekedett. Igyekeztem kiszabadulni a szorításából, de továbbra is szilárdan tartott, fogságba éreztem magam, s szabadulni akartam.

Felsikoltottam, amikor az ő ujjai mélyedtek az én karomba. Felszisszentem és egy erős rántással szabadítottam ki magam onnan. Ruhám hosszú szoknya részét megragadva futottam előle, a sötétben. Visszanéztem, kár volt ezt tennem, az a vigyor, a vér is belém fagyott. A testem egyként reagált a gondolataimmal és igyekeztem előre, nyöszörögtem és segítségért kiabáltam.

Ismét egyedül voltam, nem volt senkim, csak rohantam a végzetem elől, de lépteim egyre lomhábbak lettek, nem voltam én erre termett, vagy kiképzett, csak egy egyszerű ember voltam, se több, se kevesebb.

Újból hátra tekintettem, senki sem volt ott, körülöttem is üres volt a tér. Rendeztem lélegzetem, bár még mindig zavarodottan néztem körbe. Elment.

Egy pillanat telt és megnyugodtam.

Majd  egy kéz nyúlt ki a talajból és magával rántott.

A sikolyom betöltötte az egész teret, s vízhangzott tőlem minden.

Ez az én történetem, üdvözöllek, Lillian Briks vagyok!

A történet kezdetét veszi 2014.február elején!