1.

~ Első rész ~

A nap halvány fénye világította be a szobám mályva színű falait. A kellemes szellő lágyan lebegtette a függönyömet, ami hullámozva omlott olykor-olykor vissza. Csak arra tudtam gondolni, hogy amiről azt hisszük, hogy maradandó lesz, mégis kiderül, hogy elfeledjük és tovább lépünk rajta, akár tárgy, akár egy emberről van szó, s esetlegesen egy megejtett témáról. Sokszor mondják, hogy kell egy kis változatosság az életbe. Ha nagyon ragaszkodunk valamihez, nehéz elengedni, de más lehetőség hiányában mégis elengedjük.

Mivel még nem vagyok felnőtt, így a szüleimre vagyok utalva, jobban mondva apukámra, ő az, aki még akkor is kitart mellettem, ha én már rég elvesztettem a reményt és az életem főbb eseményein is nagyjából jelen volt, amikor megnyertem egy versmondó versenyt, vagy amikor elvégeztem az általánost, meg akkor is mikor elsőnek ültünk repülőn, s megannyi emlék, ami mind hozzá fűz. A gyerekkorom nagy eseményei, s mindezt egy immár vastagra puffadt könyv apró kaparásai őrzik, az én betűimmel, amik hol megtörtek, hol pedig becsesen, előkelően kerekednek ki.

Kissé szomorúan lapozgattam ezt a könyvet, majd elrejtettem a nagy bőröndöm sarkában, az utolsó sorokat írtam még bele, amivel vége ennek a fejezetnek az életemben, de nem is vége, inkább egy kicsit megújul, olyan irányba, ami még ismeretlen.

-Kislányom, kész vagy? – kiáltott fel édesapám hozzám.

-Igen, mindjárt megyek le! – feleltem.

-Oké, siess!

Hallottam a földszint parkettájának jellegzetes nyikorgó hangját, miszerint apu járkál arrafelé. Kis koromban innen tudtam mindig, hogy anyu régen mindig felkelt e már és csinálja e a reggelit. De ennek már jó pár éve. Édesanyám kómában van kerek négy éve, már feladta mindenki a reményt, de apu és valahol még én is hiszek a csodában, hogy egyszer arra megyünk be, hogy ő csodával határos módon felébredt, majd erősen magához von. De mikor bemegyünk, nem látunk mást, csak ahogy gépekre van kapcsolva, s annak halk csipogása, miszerint él még, de nincs teljesen köztünk.

A szívem újból szorítani kezdett a felgyülemlő érzésektől, oda kaptam hosszúkás, nőies vékony ujjaimat és eleresztettem egy könnycseppet.

Az ágyamra tett, gondosan összehajtogatott ruháimat belehelyeztem utolsóként a bőröndömbe, majd a többi cuccomat, amennyit meg tudtam fogni, azt levittem az emeletről és az ajtóba letettem őket.

Apu a kocsi mellől mosolyogva sétált mellém és magához ölelve egy apró puszit adott, ami tele volt szeretettel. Jólesően szusszantottam egyet és viszonoztam apu ölelését.

-Hiányozni fog, de hidd el tetszeni fog az a hely! – próbált bíztatni, az elfancsalodott arcomat látva.

-El tudom képzelni, mivel meglepetésnek szántad, így reménykedhetsz is, hogy tetszeni fog! – böktem játékosan oldalba.

Összeborzolta a hajam és vidám hangulatban vitte ki a bőröndjeimet az autóba. Gyors léptekkel visszamentem a többi holmimért. Egy utolsó pillantást vetettem a szobámra, nem nagyon akartam törődni a búcsúzással, előbb túl vagyok rajta, ha nem gondolok rá, hogy ez volt az utolsó percem ebben az üres szobában, már más fog lakni benne, más viseli gondját, más tisztogatja.

A maradék kevés cuccomat bevágtam a hátsó ülésre, majd megvártam még apu bezárja az ajtót és beszáll a járműbe mellém.

Mindketten nagyot sóhajtottunk.

-Mehetünk cicám? – nézett rám kedvesen és elmosolyodott.

-Hajrá! – hunytam le a szemem.

Bedugtam a fülhallgatót a fülembe és a telefonon bekapcsoltam az első számot az egyik lejátszási listámon. Kényelmesen elhelyezkedve vártam, hogy oda érjünk, kinyitottam a szemem és kibámulva az ablakon, egy másik világba röppentem át, s a dallam hangulatára elindítottam magamban egy gondolatmenetet. S a képzeletem határtalannak bizonyult.

Pillanatok, percek, s órák repültek el, amint a Range Roverünk bekanyarodott a kövekkel szórt bejáróra, mellette a fű foltokban nőtt ki, de a kis kert elől esztétikusan volt elhelyezve, beleértve a körülötte lévő környezetet.

Kiszálltunk az autóból és jobban megszemlélhettem a körülöttem elhelyezkedő környezetet. Nagy, emeletes ház, hátul hatalmas területtel. Jóval nagyobb volt, mint a régi házunk, amibe hárman tökéletesen megfértünk, de ebbe akár kétszer annyian is.

Gyönyörű kő borítású ház, ami réginek látszott, ha tudnának beszélni a falak, még elképzelni sem tudom, hogy miket mesélnének, biztos sok eseménynek lehettek részesei és ők még mindig erősen állják ki az idők próbáját.

-Hogy tetszik? Menj, nézd meg belülről! – adta a kezembe a kulcsot, majd utamra küldött.

Elmosolyodtam és a kulcsot a zárba helyezve, kinyitottam. Elém tárult a nagy ház belső tere, az előszoba, s rögvest utána a nappali, ahonnan balra nyílt a konyha, jobbra a lépcső vezetett az emeletre és egyenesen egy földszinti fürdőszoba.

A faparketta halkan nyikorgott a talpam alatt. Már megmosolyogtam ezt a tulajdonságot, ami kedves volt számomra. A bútorok letakarva vártak már a házban, fent, az emeleten egy szoba nyílt felém,  hozzá egy fürdőszoba volt, ami egy mogyoróbarna színű faborítású ajtóval volt elzárva a szobától. A szobában kissé állott szag uralkodott, az ablakhoz sétálva kinyitottam azt és kívülről beáramlott a friss tavaszi levegő. A szoba ablaka a hátsó nagy területre nyílott, ahol egy hatalmas fűzfa állt a távolabbi részében, ami sötétbe burkolózott, nem is a fák árnyékától, inkább az olyan sötétebb rész volt, s valamiért a nap nem talált oda utat, akármilyen furcsán is hangozhat és lehetetlen, de valóban sötétebb volt ott, mint bárhol a közelben.

Elkomorodva figyeltem azt a pontot, majd megráztam a fejem és a fürdőbe indultam. Nagy helység, szép, csillogó kád, s a mosdókagyló fölött kis szekrény volt. Hátsó zsebembe rejtettem kezeimet, majd leültem a kád szélére és kinéztem az ablakon, ami lassan kezdett bepárásodni és elnyomta a kinti táj szépségét.

Valamit csöpögni hallottam mellettem és éreztem, ahogy végigfolyik az ujjaimon, s aközött. Kirázott a hideg és azonnal oda kaptam a tekintetem, a vörös folyadék csurgott le a kád oldalán, és a padlóra érkezve folytatta útját. Zihálva ugrottam fel és tekintetemet a folyó vértócsára vezettem, ami egyenesen a mosdókagyló felé folyt. A fölötte lévő kis szekrény ajtaján lévő üveg is párás volt, ebben semmi érdekes nem volt, de megláttam egy véres tenyér lenyomatát, ami fölé volt írva, hogy „Nyisd ki!”

Nagyot nyeltem, párat pislogva erőt vettem magamon és a lábaim maguktól mozogtak és vittek abba az irányba.

Egy mágneses erő vonzott oda.

S hirtelen lentről egy hatalmas csapódás hangzott, mire egy pislogás után eltűnt a vér és a felirat is. Zihálva futottam ki a fürdőszobából, majd a mogyoróbarna színű ajtónak dőlve nyugtatgattam magam. Már kezdek bediliznek, olyanokat látok, amik nincsenek is, kezdek félni magamtól.

Nyugodt állapotban és összeszedetten igyekeztem lefelé, ahol apu már behordott mindent.

-Hogy tetszik? – lelkesedett a véleményemért.

Nem akartam mondani, hogy hiányzik a régi házunk, azzal biztos csalódást okoztam volna neki és anyunak is, hiszen mindketten azt akarják, hogy boldog legyek.

-Nahát, szép nagy hely, tetszik! – erőltettem magamra egy mosolyt.

-Örülök neki, pakolj ki, szokd kicsit a környezetet, aztán holnap úgy terveztem, hogy elmegyünk étterembe ebédelni, mit szólsz hozzá? – lelkesített.

Apu mindig olyan optimistán állt hozzá a dolgokhoz, pedig tudtam, hogy valójában sok teher nyomja a vállát, ami egyre csak nehezebbé válik számára és ezt nem nagyon tudja megosztani senkivel, rám meg nem akarja zúdítani mindezt. De nem akarom, hogy a sok gond alatt egyszerre csak összeroppanjon, így is sokszor gond van az egészségével. Nem akarom őt is elveszíteni…

Egyszerre csak megrohantam őt és erősen szorítottam magamhoz.

-Köszönöm apu, te vagy a legjobb! Szeretlek! – motyogtam a pulcsijába.

-Én is! – adott puszit a fejem tetejére – Na menj gyorsan, rendezkedj be!

-Oké!

Megfogtam a holmijaim és mindet felrángattam a szobámba, amitől már eleve kirázott a hideg, nem beszélve a fürdőszobáról, de inkább nem mondok semmit apunak, különben is….már hogyan történhetne ilyen hülyeség, csak beképzeltem az egészet..

Amint erőt vettem és kipakoltam mindent, utána elhatároztam, hogy lemegyek és körülnézek a környéken, pontosabban a hátsó udvaron, felkeltette az érdeklődésem a fűzfa körülötti sötét rész. Közelről biztos észre sem venném, hogy ott sötétebb.

Átöltöztem kicsit, egy ruhát húztam, aminek a szoknya alja a térdemig ért és ahogy a bőrömet érintette, csikizett a csipke rajta. Szerettem ezt a ruhát, és már elé meleg volt ahhoz, hogy ebben lehessek. Apró virágok díszítették és a csipkés részek elegánsabbá tették, világos, bordó színe illett a sötétvöröses barna szememhez, amibe ha jobban belesütött a nap, pirosnak tűnt, emiatt sokszor meglepődtek, és furcsának tartottak. Pedig én szerintem különleges volt és emiatt szebb is, hisz kitűnt a többi közül.

Szerettem a finom és lágy színeket, főleg a ruhákat, amikkel kiemelhetem nőies vonásaim, hiszen ha már nő vagyok, tűnjek is annak. Viszont a sminket ki nem állhattam, csak ha nagyon muszáj volt.

Felkaptam egy balerina cipőt és apró léptekkel kimentem az udvarra, aput a garázsban találtam, amint a helyzetet méri fel, hogy mit hova tegyen, hogyan lehetne berendezni.

-Szia drágám, hova mész? – érdeklődött.

A hajamat az egyik vállamra söpörtem, így a másikat szabadon hagyva, majd felnéztem rá.

-Gondoltam elnézek hátrafelé – intettem az udvar hátsó felébe.

Bólintott és tovább méregette a terepet.

Kiegyensúlyozottan lépkedtem a kis kövekkel kirakott úton, szépen meg volt csinálva, csak fentről nem lehetett látni, hogy hova vezet ez az út, hiszen a fák lombjai eltakarták, amik most is halkan susogtak a gyenge széltől.

A hajam végével játszott és beljebb mentem a rengetegben, s végül a magányos fűzfához értem ki, ami körül volt egy kis tér és távolabb voltak a fák elhelyezkedve, mintha direkt úgy nőttek volna, hogy távolságot tartva kiemeljék ezt az egy fát. A tövében egy domb volt, közelebb érve rájöttem, hogy egy sírhely, amit egy angyal szobor vigyázott, de így is elég félelmetes látványt nyújtott számomra. Még a hideg is kirázott tőle, pedig kellemes idő volt, bár a sötét részbe érkezve kicsit lehűlni éreztem.

A talajon alig volt pár fűszál, többnyire, hogy kevesebb fény jutott be, nem tudott kinőni, így a föld és a kövek voltak többségben.

De mégis kellemes érzéssel töltött itt lenni, mint máshol, lehet, hogy itt is a sírhalomnál is szomorúság lebegi körbe a környezetet, de legalább már nem a szenvedés jelenik meg, még belegondolni is rossz érzéssel töltött el, inkább arra koncentráltam, hogy miként nyerhetnék itt egy kis nyugalmat.

A sírkőre két név volt írva.

„Harry Styles

/Élt: 1840-2010/

és

Lisa Valkson

/Élt:1990-2010/”

Vajon rokonok voltak, vagy miért lettek egy helyre temetve?

A számokat sem értem pontosan, ha Harry 1840-ben született, akkor 170 évesnek kellett lennie, óh, bárcsak ne lenne ennyire rossz minőségű a betű rajta. Ha kicsit más az évszám, akkor lehet, hogy együtt voltak, bár sehol sincs írva, hogy férj és feleség, esetleg nővére, vagy testvére, úgyhogy ebből nem tudhatok semmit.

De ha egymáséi voltak, nagyon érdekelne, hogy miért halt meg a lány és talán a fiú is ilyen fiatalon, hiszen előttük lett volna még az egész élet és boldogan élhettek volna együtt.

Biztos találok valamit róluk a házban, hiszen nem rég haltak meg, csak van róla valami. Biztos a szüleik is gyászolták, meg a barátaik. Vajon ők is itt vannak a környéken, és ha igen, mit tudnak? Biztos tudják mi történhetett!

Szoknyámat feljebb húzva leguggoltam a sír mellé, majd megvizsgáltam az apró díszeket, amit gondolom a szeretteik hagytak nekik ott. Minő borzalom az ilyesmi. Érdekelne, hogy apu kitől vette a házat.

Szomorúsággal tölt el ilyet látni. Én csak nem sokára leszek 19, de ez is nagyon kevés, hiszen még egy csomó életérzésnek, élménynek kell a tanúsa legyek. Nekem sosem voltak barátaim, mindig a saját világomat éltem és egyedül baktattam a nagy világban, kinéztek az iskolában és olyan véleménnyel voltak rólam, hogy én senkivel sem tudnék összebarátkozni. Megvolt az én saját jellemem, ami nem vonzott másokat, inkább nem kedveltek emiatt, egy elvont személyiségnek tartottak, mikor barátkozni próbáltam, azt hitték megőrültem és elutasítottak.

Sosem volt rendes életem, édesanyám öntött belém mindig lelket, de most bizonytalan lettem.

Ezután nap, mint nap jártam ki a magányos fűzfához és egy-egy virággal a kezemben tértem oda vissza, amit a város virágboltjában vettem iskola után. Mindennap újabb csalódás ért, nem tudtak befogadni a suliba, de nem is foglalkoztak velem, ezért hálás is voltam.

Édesanyámhoz is sokszor bejártam, de a kínzó lelki trauma miatt nem bírtam és nem is tudtam sokszor eljutni a szobájáig.

Többé nem láttam a véres kezet, sem a szörnyű képzelgéseimet, éltem a szokásos életem. Apuval étterembe mentünk néha napján, mint ahogy ma is.

Egy szép sötétkék térdig érő hosszúujjú ruhát vettem fel, ami csipkés része miatt vékony volt és nem volt benne melegem.

Ma egy másik étterembe mentünk a városba, pontosabban egy pizzériába, nem messze a házunktól, kedves kis hely volt, a muskátlik a házak ablakában gyönyörű látványt nyújtottak, beleértve a többi virággal együtt. Tetszett a környezet, hogy megannyi rendezett kert volt mindegyik háznál, gyönyrű környék itt Enfieldben. Csak röpke háromnegyed órára van Londontól, apu mindig is a főváros közelébe akart költözni, és valóban,  jó itt, szép hely, kezdem megkedvelni.

Besétáltunk és helyet foglaltunk egy boxban, majd a felszolgálóhölgy egy-egy étlapot adott a kezünkbe.

Rámosolyogtam, majd az asztalra téve fellapoztam azt.

-Kérnek valamit inni?

Apu felém nézett, vele együtt a kiszolgálónő is.

-Rostos narancslevet kérnék, köszönöm! – feleltem.

-Én nem kérek semmit  - válaszolta édesapám.

S egyszerre merültünk el a nagy lapok tanulmányozásával.

-Te mit szeretnél enni? – nézett fel apu az étlapból.

Hümmögtem egy sort és a tekintetem végig vezettem az ételek nevein, majd a választottamra böktem és apunak is megmutattam.

Jós estét kedves olvasók!
A néhány írási hibáért elnézést, de nem tudtam ma mégegyszer átolvasni.
Remélem sikerül újra belemerülni a vámpíros sztori sűrűjébe. Ha bármi kérdés, vagy kérésetek van, nyugodtan ide, vagy az elérhetőségeim menüpont alattiakhoz bárhova írhattok! Véleményeteket kommentbe írjátok meg. Remélem nem baj, hogy este hoztam az első részt.
-Cat.xoxo