3.

~Harmadik rész~

Bárhogy próbáltam feszegetni a dobozt, sehogy sem akart kinyílni. Két lehetőség volt, vagy lakatvágó, vagy megkeresem a kulcsot, ami nagy valószínűséggel elveszett.

A padlás..

De este volt már, és a sötétben nem volt kedvem ott fent barangolni, ráadásul az idegeim teljesen készen voltak és rettegtem mit láthatok még. Talán holttesteket, vagy éles tárgyakat.

De kíváncsiság egyre csak hajtott, órák teltek el, már lezuhanyozva, pizsamában feküdtem az ágyban a doboz az éjjeliszekrényemen pihent.

A szobát sötét lepte be, de csak nem tudtam aludni, a kinti vihar még inkább megnehezítette ezt, mert ettől a horrorisztikus érzés kerített hatalmába, milyen ironikus, hogy a hangulat fokozásához még a faág ablakomhoz csapódása is társult.

Reggel arra keltem fel, hogy az ébresztőm automatikusan megszólaltatja a rádiót és az aktuális híreket mondják be.
A párnát a fejemre húzva próbáltam elnyomni a tudatot, hogy iskolába kéne mennem. Komolyan, sokszor agyaltam azon, ami szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy más helyzetbe képzelve magam, milyen lehet azzal tölteni a napom, hogy munkába megyek mindennap. Szerintem lelki szempontból nem éreztem volna változást.
Nyögdécselve helyeztem talpam a hideg padlóra, ami nyikorogva jelezte, hogy felálltam.
Valami megcsörrent mellettem, oda kaptam a fejem. A hideg fémlánc érintette csupasz bőrfelületem és ujjközeim közt hullámozva futott végig. Szemem elé helyeztem az ismeretlen tárgyat, először a kapcsos részén, majd az apró tárgyon futtattam végig tekintetem. Lassan az apró medált ujjaim közé fogtam és tanulmányozni kezdtem a papírrepülő formát.
De ezt a nyugalmat hangos kopogás zavart meg.
-Gyere be!
Az ajtó kattant egyet, majd apu lépett be rajta hatalmas mosollyal az arcán. Talán viszonzást akart a jó kedvével kapcsolatban, de arcom semmi változást nem nyújtott, továbbra is az unott tekintet foglalt rajta helyet. Nem éreztem jól magam, volt valami nyomasztó a környezetben, s úgy éreztem magam, hogy az összes teher egyszerre akar rám telepedni.
Már ettől az apró cselekedetemtől, ami semmilyennek mutatott, rosszul éreztem magam, s ez emésztett belülről.
A nyakláncot elrejtve a párnám alá és kíváncsin méregettem aput.
-Jó reggelt hercegnő! Ma elviszlek az iskolába, rendben? - simogatta meg a fejem.
Bólintottam egyet, majd átöleltem és felállva a fürdőszoba felé mentem, ahol az arcomba locsoltam egy kis hideg vizet, hogy felébredjek. Kissé homályos tekintetem a csempére tévedt, amin penész foltok voltak jelen.
-Apu, penészes a csempe! - mutattam arra a helyre, egy pillanatra úgy tűnt, mintha megmoccant volna, de egyet pislogtam és már nem láttam a furcsaságot.
Apu odajött és összehúzott szemöldökkel vizsgálta a helyet, majd a csempe széléhez nyúlva kicsit meglazította és egyből kijött a helyéről. Mögötte a fal tele volt penésszel és undorító trutyival.
Elfancsalodott tekintettel pillantottam másfelé és kimentem az amúgy is félelmetes helyről.
-Kihívok pár szakembert, hogy nézzék meg honnan jöhet, addig menj le a másik fürdőszobába - nézte meg jobban a foltot.

Ez a reggel is szokatlanul indult, szinte minden napom körbe lengte az az érzés, hogy nincs minden rendben. Apunál nem kérdeztem rá a házzal kapcsolatos dolgokra, inkább hagytam a témát. Sajnos az autózásnak befuccsoltak, mivel a penészes téma miatt apunak intézkednie kellett, hogy mihamarabb megcsinálják a falat, meg a csempézést, mert minden bizonnyal nem csak azon a kis helyen keletkezett folt, ezért magam kellett megoldanom.
Az iskola nem volt messze innen, ezért bőven lábbal meg tudtam minden reggel tenni az utat. Kicsit fújt a szél, s a virágok szirmai finoman lengtek közben, a fák levelei halk susogó hangot hallattak. Az iskolatáskámmal a hátamon igyekeztem abba az épületbe, ahol mindennap töltöm az időm és az unalmasnak igérkező pillanatok rá tettek egy lapáttal a közömbös hangulatomhoz.
Bent sok gyerek zajongva futkosott, a gimnazisták ellepték a folyosókat és lökdösve másztak át a tömegen az osztályteremig. Az ablakból látni lehetett az udvaron különböző bandákat. Mindenki tartozott valamelyikbe, hol az okos és kitűnő tanulók ücsörögtek a fűben, másik felén a menő gyerekek szórakoztak és némelyik elszívva egy-egy cigit a kőre dobta és rátaposott. És van az iskola olyan része, aki a bálkirálynő és sleppje, meg a láthatatlanok, ami közé tartoztam én is. De ez nagyrészt mindenhol így van, ha nincs rangod, tulajdonképpen egy senki vagy, bár vitatkoztam volna ezzel az elmélettel.
-Hé, Lillian! - kiáltott valaki utánam a folyosón.
Reflexből a hang irányába fordultam, noha arra számítottam, hogy csak képzelődök. De nem így volt, valóban engem szólítottak. Egy lány futott felém, szőkésbarna tincsei ugráltak a vállán, pár könyvet az oldalához szorított és gyors tempóban közeledett. Kíváncsian pillantottam rá, hogy vajon pont tőlem mit akarhat akárki is.
-Szia! Ezt elhagytad út közben! - mosolygott, majd átnyújtotta a reggeli szerzeményem, a papírrepülő medálos nyakláncot.
-Szia, köszönöm! - nyúltam a tárgyért félénken, majd elrejtettem a táskám kisebbik zsebében. Eszméletlen, hogy ez a nyaklánc mindenhol megtalál, pedig nem is emlékszem, hogy elhoztam volna magammal.
-Hanahh vagyok! - nyújtotta a kezét, amit mosolyogva fogadtam.
Az idegen lány, ahogy az imént megtudtam Hannah várakozva álldogált előttem. Talán várta, hogy mondok e még valamit. Kínosnak éreztem ezt.
-Öhm...milyen szakra jársz? - kezdeményeztem a beszélgetést, bár eddig nem nagyon kellett ilyenhez folyamodnom, most egy új élménnyel gazdagodhattam.
-Emelt matekra, de ha jól tudom, osztálytársak vagyunk - nevetett fel lágyan.
Meglepetten néztem, nem emlékeztem rá, ebből is látszik, mennyire vagyok tisztában a környezetemben lévő emberekről. De valami mégis rémlett.
-Mögötted ülök francián.. - próbált segíteni az emlékezésben.
-Oui, je me souviens.
Elmosolyodott és örült neki, hogy így már emlékszek rá.
-Nous allons ensemble dans la salle de classe? 
Még nehezen ment a francia, de próbáltam értelmezni a szavait, mert ő reflexből folyékonyan beszélt franciául, vagy csak nagyon tud pár mondatot.
-Oui.
Szélesen elvigyorodott és karon ragadva elindultunk a tanterembe, hisz ez lett volna a lényege a kérdésének. S jól esett, hogy végre valaki kedvesen állt hozzám, hisz Hannah nagyon kedvesnek bizonyult.
Az aznapi három matek óra után sokkos állapotban ültem le az ebédlőben, a tálcámon a menzai étellel. Végignéztem rajta és elgondolkodtam, hogy a paradicsomos káposztás leves tésztával, meg virsli darabokkal minek is akart látszani, mert az állaga inkább volt főzelék, mintsem az étlap szerint leves, de a túlborsozott íze miatt arrébb is toltam magamtól.
A következő pillanatban Hannah foglalt velem szemben helyet és mosolyogva üdvözölt.
-Jesszus, komolyan, a sok képlet után én már elfolytam a székben - nevette, majd kicsomagolta az otthonról hozott ételét.
-Én nem ám, hogy kilencedikben tudtam volna a cosimus tételt, de most sem, pedig ez egy teljesen alap dolog - nézegettem a húst magam előtt, majd a villámmal kissé szurkáltam.
-Hé, nálam is van ilyen, én a mértékegységváltást soha életemben nem tudtam megjegyezni, ami már alsós anyag volt, úgyhogy ehhez képest a te problémát eltörpül.
Rá akartam kérdezni, hogy miért pont matekra jelentkezett, de ha nekem ezt a kérdést feltette volna, én nem tudnék választ adni. 
-Mit tervezel délutánra? - érdeklődött.
Az ebédlőben sok nyüzsgő diák várt a sorára, majd elégedetten foglaltak helyet és a kaja kisebbik részét elfogyasztva párbeszédet folytattak egymással, sok szó, amik követhetetlenek voltak, különböző témákat ejtettek meg, s megint csak jelen volt az iskola egyéniségeinek az eloszlása, hisz nem mindenki társulhatott akárkivel. Ellenségek vetettek egymásra gonosz és lekezelő pillantásokat, ilyen volt az élet, amibe én valahogy nem illettem bele valahogy.
-Semmit.
-Óh, nemrég költöztél ide, nem? Elmehetünk itt pár helyre, ha gondolod.
Valóban semmit nem ismertem itt, jól esett volna, ha valaki egy kicsit is eligazít, hisz magamtól tuti nem kelek útra, hogy messzebb menjek a kertünk hátsó részén túl, persze az iskola a kivételt képezte.
-Rendben.
Az ebédet befejezve felálltunk, visszavittem a tálcát, majd a táskával a hátunkon elindultunk a szekrényünkhöz.
-Én még sosem pakoltam a szekrényembe, azt sem tudom melyik az - nevettem fel.
-Mutasd a kulcsod!
Előkotorásztam a kis zsebből, amiből nem csak a kulcs, de a nyaklánc is egyszerre hullott ki. Már megszokhattam, hogy béna vagyok mindenhez, még egy kulcsot sem tudok kivenni, hogy ne ejteném le. Lehajoltam érte, majd felállva Hannahnak nyújtottam az apró fémes tárgyat. A nyakláncot meg észrevétlenül a szekrények alá rugdostam, kíváncsi voltam, hogy vajon ismét követni fog e és legközelebb hol bukkanok rá.
-Ohh, az itt is van - vezetett oda a szekrényemhez és vissza adta az apró fémet - Viszont az enyém messzebb van.
Nem nyitottam ki az enyémet, hisz minek, úgysem teszek bele semmit, majd ha szükségem lesz rá, akkor úgyis használom. Miközben Hannah a háromnegyed táskáját kiürítette és a szekrényébe dobálta, én addig feltaláltam magam és a folyosón lévő üvegszekrényeket nézegettem, amikbe oklevelek, kupák és csapatképek voltak. Tovább sétáltam, ujjaim a táskám szíját szorította miközben a tablóképeket néztem sorban, volt köztük, olyan, aki tavaly végzett és csökkenő sorrendben mentek lefelé. A szemem végig futtattam a neveken, s az egyiken megakadt. "Lisa Valkson" 
Hát persze, ide járt iskolába, sejthettem volna. Gyönyörű volt, jóval sötétebb és hosszabb haja volt, mint nekem, szép mogyoróbarna szemei belemélyedtek az enyémbe, volt valami átható benne, és kitűnt a többi közül. Jól látszott, hogy jóval határozottabb személyiség volt nálam. Mellette Zoé tűnt fel, tehát egy osztályba jártak. A tablóképükön egy csoportkép is szerepelt, amin persze Zoé és Lisa egymással bohóckodtak, de feltűnt ott egy másik lány is, Suzie, aki egy nagyon vidám karakterű lánynak tűnt.
-Kész vagyok! - termett mellettem Hannah.
Szemeimmel elengedtem a képet és felé pillantottam.
-A házunk régen Lisa háza volt, legalábbis ott van egy sír a nevével, meg egy srác, akit Harrynek hívtak. Itt Lisa itt van, de Harry nem szerepel a képen, gondolom nem voltak osztálytársak.
Hannah megmerevedve állt mellettem és nyelt egy nagyot, mire felvont szemöldökkel néztem rá.
-Valóban, Harry és Lisa nem voltak osztálytársak. A lány az év vége felé be sem járt nagyon az iskolába, a végzősök bálján sem vett részt hosszan, gyakran tűnt el és sebekkel tért vissza - szólalt meg valaki mögöttünk.
Hannahval egyszerre kaptuk oda a pillantásunk, de ez az egész nem sejtetett semmi jót.

*Louis szemszöge*

Gyors léptekkel mentem le a nappaliba, ahol Suzie nézte a tévét közömbös tekintettel, ajkait megnyalva nyúlt a vértasakért és egy pillanat alatt a tartalma benne volt. A nappali volt a ház legnagyobb szobája, ahol mindegyikünk szokott ücsörögni. Az egész ház alapjába véve hatalmas volt, de viszont ez az egyetlen hely, ami eldugodtan helyezkedik el, s még a térkép sem jelölte a nagy telket. Londontól nem volt messze, jobban mondva Enfield környékén, hiszen a régi idők emlékei ellenére sem tudtuk elengedni a környéket. 
Komótosan folytattam utam beljebb, hogy megszemléljem környezetem, de mindig csak ugyanaz fogadott. Lehet, hogy a lelkünk jó ideje halott, de hogy ennyire elhagytuk volna magunkat, ritka éveket éltünk.
Niall eszeveszetten nyomogatta a telefonját, Zayn a napi alkohol adagját fogyasztotta, Liamet meg az előbb ébresztettem fel, hogy jöjjön le, Suzie meg ült és üveges tekintettel a tévét kémlelte.

-Nem láttátok Zoét? - kíváncsiskodtam, hiszen ő volt az egyetlen hiányzó elem.

Zayn megrázta a fejét és szlalomozva a bútorok közt helyet foglalt Sue mellett, akinek szerintem fel sem tűnt ez.

Komolyan, Zoo mindig eltűnik, olykor rövidebb, olykor hosszabb időre, bár ezt már megszokhattam volna tőle, csak mindig hiányzik mellőlem. Ilyenkor senki nem tud róla semmit, de ez már szinte általánossá vált. Úgy gondoltam, hogy vele is közlöm mondandómat, de nélküle kellett bele kezdenem.

Lassan Liam lekászálódott az emeletről és a kis társaságunkhoz csatlakozott.

-Azt akartam mondani, hogy van egy szokatlan érzésem... - kezdtem bele.

-Jesszus Louis, ne kezd már! Biztos beleőrültél az örök életbe! - csattant fel Zayn, miszerint nagyon nem érdekli amit mondani akarok.

Szemfogaimat kivillantottam és ráüvöltöttem, hogy fogja vissza magát.

-Amíg én vagyok a vezért, addig mindenki szépen végig hallgat!

Valóban, Harry halála után én következtem a soron és az élre kerülve lettem vezér, hisz Harry legjobban bennem bízott, kétségtelenül meg is mondta, hogy én veszem át a helyét, ha már nincs. De nem gondoltuk volna, hogy ez valaha bekövetkezik, de ha már így alakult, nem tehetünk ellene.

-Tehát ott tartottam, hogy van egy érzésem, mint négy éve, kicsit ahhoz hasonlít.

Liam erre felkapta a fejét.

-Arra célzol, mikor megérezted, hogy Lisa visszajött a városba? Mert engem is elfogott mostanság valami.

-Pontosan Liam, de valahogy mégis más és az, hogy Zoé egyre több időt tölt a házon kívül, ezt bizonyítja, talán ha Suzie tudna beszélni, vagy bármit reagálni, akkor a barátnője iránti kötődése miatt megtudhatnánk valamit.

Egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, hiszen három és fél év óta nem szólalt meg, de tudom, hogy valahol legbelül ugyanaz a lány, aki régen volt, mivel Zoé legjobb barátnője és Lisáé is az volt, ezért engem is sokszor megviselt. Bár Zaynen, az alkoholba folytott bánata miatt ez cseppet sem látszott, de a szemében sokszor véltem felfedezni azt a szomorúságot, ami az évek alatt tengernyi nagyságúra duzzadt. De mindig is várni fogjuk, hogy pirosas ajkai közül pár szót kipréseljen.

Sziasztok!
Csak azt szerettem volna elmondani, hogy köszönöm szépen a sok bíztató hozzászólást és remélem ez a rész sem okozott csalódást, őszintén, nekem ez a kedvencem, mert innentől kezd minden egyre jobban kibontakozni. De a ti véleményetekre is kíváncsi vagyok!

/Most tudtam átírni a történet végét a figyelmeztetés után, amit nagyon köszönök! 
A negyedik résznek most kezdtem neki, mert hála az én okosságomnak ezt az előre megírt részt egy gomb nyomással tettem semmissé.Na de mindegy, nagyon igyekszek vele!/
-Cat.xoxo