5.

Bent minden tiszta por volt, alig tudtam először kivenni a formákat, főleg mert a heves mozdulatunktól kissé felkevertük a levegőt, ezért prüszkölve léptünk be.
-Jesszus, itt minden tiszta kosz - jegyezte meg Hanahh, mintha nem lett volna elég feltűnő számomra.
Legyeztem egy kicsit az arcom előtt, hogy elszálljon a por, majd a padló hangos nyikorgása kíséretében beljebb mentünk.
Hanahh kisajátítva a zseblámpát ment elöl, én meg mögötte caplattam és kicsit berezelve nézegettem körbe, hogy biztos nincs e itt valami szellem, s reménykedtem, hogy nem törnek újra elő a szörnyű képzeleteim szüleményei. Nem akartam elszúrni, hogy Hanahh valami szörnyetegnek, vagy akár teljesen hülyének nézzen és itt hagyjon, túl sokat voltam magányos ahhoz, hogy pont most történjen meg.
Szoronva bizonytalan lépteket tettem, azt is halkan, mintha attól félnék, bármi előbukkanna az egyik dobozból, vagy esetleg felébreszteném a holtakat, bár az utóbbitól jobban féltem.
Ehhez képest Hanahh egyre magabiztosabban haladt és minden kis résbe bevilágítva keresett valamit.
-Hát itt nem tudom ki járhatott utoljára, de az is egy múmia lehetett - viccelődött Hanah.
Felnevettem az érdekes mondandója hallatán, de szerintem ezzel is, látva az idegességemet, kicsit könnyíteni akart rajtam. De ez felesleges, sosem bírtam az ilyen misztikus dolgokat, nem ám még nyomozni is, meg keresni valamit egy félelmetes helyen. Mégis sokszor éreztem egy vonzást ebbe az irányba, talán ezért is kerültem bele.
Erőt véve magamon megálltam és az első adandó kartondobozt kezeim alá véve felbontottam. Az anyag nagy hanggal szakadt szét, nem volt nehéz dolgom. Hanahh mellém állt és a lámpával világította a belsejét. Arca ráncba futott össze és kíváncsian nézte mi van benne.
Benne csupa régi tárgy volt, ruhadarabok. Ujjaimat végig vezettem a bőr anyagú darabon, majd feltúrva alá nyúltam, ahol fotók voltak elrejtve, képkeretek, aminek többsége üres volt, sok hiányzott belőle.
-Vajon hova tűnhettek? - sutttogta alig hallhatóan Hanah.
Ez bennem is felmerült, a hátulját vizsgálva, valaki kiszedte, hiszen nem volt rendesen visszatéve a kapocs a helyére, ami ott tartotta volna a hátlapját. Tovább vizsgálva sem volt ott semmi, a végén már ketten vizsgáltuk a dobozokat, de sehol semmi, ami egyre jobban irritált.
-Lili, itt sincs semmi - sóhajtotta fáradtan.
Nagyot fújtam, amitől egy hajszál az arcomba lógott és idegességembe azt fújkáltam, mert már annyira untam az egészet.
-Pedig azt hittem itt lesz fent - ráztam értetlenül a fejem.
Hanahh kedvesen elmosolyodott, majd ásítva egyet el kellett mennie, hiszen még tanulnia is kellett, velem egyetemben is, de most valahogy nem hagyott nyugodni az egész. Az éjszaka folyamán is nem egyszer fordultam át a másik oldalamra. Hajnali egy körül hallottam az ajtó nyitódását lentről, majd a szobám ajtajának halk nyikorgását és apu fáradt sóhaját, s szinte éreztem ahogy elmosolyodik, ahogy engem néz, aki úgy csinál mintha aludni. És ezzel a boldog tudattal sikerült elaludnom.

*másnap, 15:00*

Kicsöngettek, már kezdtem volna hálát adni a fentieknek, mikor megjelent mellettem Hanahh mosolyogva és egy szimpla pacsit adva társult hozzám.
-Szia, mi a ma délutáni program? - érdeklődött.
Eszembe jutott, hogy tegnap megemlítette az erdőt, gondoltam ideális lehet, nyugis hely és semmit hideg, poros és sötét nincs benne, bár a sötét az lassan látszódott, hogy be fog következni, eredménye a kicsit sem szép időnek. Nem esett, de be volt borulva és kissé fújt is. Ennek érdekében öltöztem rétegesebben.
-Megmutathatnád merre van az erdő - vetettem fel.
Hanahh kinézett az ablakon, s arcára halvány fintor húzódott az időt látva.
-Komolyan, egy ilyen szép napon? Azt hittem fejest ugrunk a tóba, aztán leszaltózunk egy szikláról - forgatta a szemeit.
-Van itt szikla? - nevettem vicces megjegyzésein.
Vállat vont.
-Legyen, akkor az erdőbe, de nem vállalom érte a felelősséget, ha vihar lenne véletlenül.
Ismét a szekrényekhez érve újra végig játszódott bennem a történtek, amikor Greg, a nem tudom ki, ellenszenves érzéseket váltott ki Hanahhból, bár még mindig nem mertem utána kérdezni a lánynál, hogy mi is volt az a jelenet. De amikor azt mondta, hogy közéjük tartozol, nem tudom mit értett alatta.
-Héj Lili, mehetünk! - bökött oldalba.
Gyorsan magamra húztam az esőkabátom, biztos, ami biztos alapon.
Kint egyre vészesebben nézett ki a helyzet, Hanahh ilyen, "Én megmondtam" fejjel nézett rám, majd mutatva az utat mentünk az erdőhöz.
-Tudod, sok mindent mesélnek az itteni erdőröl, hogy vérfarkasok, vagy vámpírok laknak benne, szörnyek, természet feletti lények - kezdte mesélni.
Az iskolát eleve egy erdő veszi körül, nincs nagyon hova vezetnie, de mégis oda szándékoztam menni. Igazából a várostól az iskolát ez az erdő választotta el, ami nem volt olyan hosszú, hiszen a házunk is közel volt, mégis nagy helyre terjedt ki az erdő.
Közben mellettünk tanárok és diákok mentek el, így Hanahh addig abba hagyta a mesélést, majd kiérve a börtönünk hatalmas vaskapuján, a lány újra megszólalt.
-Elátkozott helynek is hívják, sok olyan dolog történt benne, ami megmagyarázhatatlan, vagy mégis lehet rá választ találni, de az nem ésszerű, a normál ember számára az a válasz szinte felfoghatatlan - rázta a fejét, mintha ez olyan szörnyű volna, majd kérdőn felém fordult - Te hiszel a természetfeletti dolgokban?
Eddig az aszfaltot szemléltem, ami a vékony anyagú alatt a lassan rá hulló esőcseppek miatt nedves kezdett lenni.
Bizonytalanul bólintottam.
Nem tudom, hogy ez alatt mit érthet, a vámpírokat, a szellemeket, hasonlókat?.. Mert ha igen, akkor amég ide nem költöztünk, egész addig lehetetlennek találtam mindezt, nem mintha most sem találnám magam teljesen őrültnek a sok képzelgésem miatt, ami nem feltétlenül lehet természetfeletti okból, csak jól esett erre fogni.
-Nos, a lényeg, hogy öt, vagy hat évvel ezelőtt nagyon durva történetek keltek szárnyra, ami nagyrészt itt történtek, az erdőben. Tudod, minden helynek megvan a maga története, amivel az új lakosokat szokták ijesztgetni. Nyilván nem tudom, hogy ez igaz és hazudni sem akarok, csak vannak dolgok, amiket hall az ember, ha jó ideje itt lakik.
Letérve a betonnal borított útról, a nedves fűbe léptünk, egyből éreztem, hogy a cipőmnek annyi lesz a sáros utunk folyamán, de különösképpen nem zavartattam magam. A piros esőkabátom kapucniját a kövér esőcseppek sokasága miatt a fejemre húztam, Hanahh is így tett.
-Megmondtam, hogy esni fog - jelettette ki.
Vállat vontam, nem különösen zavartattam magam az eső miatt, csak enyhe rossz érzést keltett bennem, hogy nem húztam gumicsizmát, vagy valami jobban szigetelőbbet.
-Milyen rossz történetek fűződnek hozzá? - kérdeztem rá.
Beljebb haladva fák sűrűségén küzdöttük át magunkat, nem tudtam konkrétan hova is megyünk, csak mentünk egyre bejebb, csak abba nem voltam biztos, hogy mi innen ki fogunk keveredni. Ráadásul minden egyre sötétebb lett és az ég csak úgy adta ki magából a fájdalmát, hogy már szinte alig láttam kis a sűrű esőből. A sáros talaj és sok pocsolya miatt már tocsogtam a cipőmben. Magamban csak ócsároltam magam, hogy ezt megint jól megcsinátam, hisz ugye sejthettem, hogy nem lesz napsütötte idő, hiszen az időjárás eléggé kiszámíthatatlan.
-Többnyire halál esetek, sokszor volt olyan, hogy véres tócsákat találtak, de holttestet nem, ilyenkor gondoltak arra, hogy az illetőnek sikerült elmennie, de semmi nyom nem utalt erre és a hatalmas vérveszteség miatt ez szinte lehetetlennek minősült. A rendőrség öt évvel ezelőtt még úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgot és megelőzik az ilyen eseteket, de inkább az ügyet borító homály érdekelte őket. Két évig így is volt, alig lehetett megközelíteni az erdőt, aki be akart jönni, azt megbilincselve vitték ki, vagy jobbik esetben csak eltessékelték innen. Aztán az évek folyamán, mikor lezártnak tekintettek mindent, békén hagyták az erdőt és minden rendesen ment tovább. Persze nem mintha a rendőrök jelenléte változtatott volna a helyzeten, akár ott voltak, akár nem, történtek halál esetek.
Magamban kicsit emésztgettem a dolgot, hogy én jól döntöttem e abban, hogy ide merészkedtem, de leküzdve a rossz érzést, arra jutottam, hogy ha már itt vagyok, csak nem futamodhatok meg.
-Hova megyünk? - érdeklődtem a hosszas sétánk közepette.
-Van egy jó hely beljebb, ilyen kisebb barlang, ott nem ázunk el - magyarázta.
Szememet alig bírtam nyitva tartani a sűrű esőtől, emiatt azt sem láttam merre megyünk.
Egyszerre csak beleütköztem Hanahhba, aki hirtelen állt meg előttem, emiatt hátra estem és a sáros, nedves földön landoltam, már reflexből keltem volna fel, mikoris Hanah intett, hogy maradjak, ahol vagyok.
-Ne mozogj! - suttogta.
Nem értettem mit akar, rá sem tudtam nézni, mert arcomon egyszerre nagy tömegnyi víz akart helyet foglalni, inkább csukott szemmel tettem eleget Hanahh kérésének. S aztán meghallottam egy olyan hangot, amit utoljára a meleg szobában, a tévé előtt ülve egy természet filmeket játszó csatornán hallottam és soha nem hittem volna, hogy élőben is lesz esélyem hallani, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt az élményt szívesen hanyagoltam volna.
Az eső koppanó hangján túl mélyből előtörő állatias morgás hallatszott.
Ne, ne, kérlek, mondd, hogy ez nem igaz! - kiáltottam magamban összepréselt ajakkal.
Az esőfüggönyön kitekintve Hanahh kétségbeesett tekintetével találtam szemben magam, fülelt, hogy elmegy e az állat, ha csendben maradunk, de nagyon úgy tűnt a hangok alapján, hogy épphogy közeledni akar. Szinte fejembe égett az, ahogy hallottam a mancsa alatt roppanó ágak neszét. Szívem hangosabban dobogott, már az eső is eltörpült mellette.
Valójában mindenképp végünk volt, ha itt maradunk, meghalunk, ha elfutunk, csöppnyi esélyünk sem akad, így két lehetőség is kilőve.
-Lili, futnunk kell! - ejtette ki óvatosan a három szót.
Kirázott a hideg, ahogy erre gondoltam. Nem tudtam mire gondolhat, de lassan szavakba fejezte ki.
-Te futsz az egyik irányba, én a másikba, elterelem a figyelmét, ha balra mész, akkor épségben kijuthatsz az autóútra. Én meg futok, ahogy tudok és felfutok egy fára, ott nem tud utol érni, előbb utúbb, meg megunja - vázolta fel.
-De...
-Soha ne nézz hátra! Értetted?
Nem volt időm ellenkezni, felálltam a sárból és Hanahh távolodó alakját néztem. Ösztönösen futni kezdtem, nem emlékztem rá, hogy Hanahh melyik irányt is mondhatta, így amerre vitt alábam, egyenesen szaladtam tovább ahogy bírtam.
Még hallottam, ahogy Hanahh utánam kiált, hogy ne arra, de már össze-vissza futottam a fák és bokrok között, azt sem tudtam merre van a jobbra, s balra. Egy véget nem érő hajsza vette kezdetét, lábamat amennyire gyorsan csak tudtam szedtem és haladtam előre, kezemmel töröltem nedves arcom, ami már a könnyeimtől is vizes volt. Az állat morgását még mindig hallottam magam mögött, magas hangon, s kétségbeesetten nyögtem és fuldokoltam már. Éreztem a lábamba mélyedő ágakat, tüskéket. Lassításomra rá tett az is, hogy a cipőm már mártássá ázott, csak azért volt rajtam, hogy ennél több sérülést ne szerezzek.
Hanahh parancsának nem bírtam eleget tenni, így kétszeresen nem hallgatva rá muszály volt hátra fordulnom, de rosszul tettem, az állat szaporán szedte tappancsait, bármelyik pillanatban utol érhetett volna. Megláttam egy tiszta részt, pázsitot magam előtt, szinte kezdtem azt hinni, hogy ez is a képzeletem szüleménye, szerencsére nem így volt.
A mellkasom már szúrt, nehézkesen vettem a levegőt.
Már messziről lehetett látni a pázsiton elhelyezkedő házat, ami hatalmas volt, egy kastélynak is megfelelhetett volna, de ugyanakkor a félelmetes horror filmekbeli épületekre emlékeztetett. Reménykedtem benne, hogy lakik benne valaki és beenged, hogy menedékem legyen, nem mintha egy ház megakadályozta volna az állatot.
Újból hátra néztem, már a pázsit közepén járhattam, egész közelről láthattam az állatot, ami egy hatalmas fehér farkas volt. Ahol az erdő rengetege bezárult és a pázsit kezdődött, ott megtorpant és egy tapottat sem mozdult. Barna szemei az enyémbe mélyedtek, nem tudtam mire vélni, hogy miért nem mert beljebb jönni. Kicsit kezdtem biztonságban érezni magam, mégis a kiakadási küszöböm az egeket csapdosta.
De megéreztem valaki jelenlétét, szinte túl erősen is. Rögtön arrafelé kaptam a fejem, egy kék szempárral találkoztam, barna haja kissé az égnek meredt, de sok rakoncátlan hajszála össze-vissza állt. Fiatal fiúnak tűnt, szívesen szóltam volna hozzá, kértem volna segítséget, de abban a pillanatban az jött össze, hogy a fűben összeestem, izmaim kihagytak, nem tartott meg a saját testem. De végig magamon éreztem azt az égető kék szempárt.
Az eső csípő, égető érzése szinte semmisnek tűnt abban a pillanatban. Majd sietős léptekre lettem figyelmes, a fű ropogó hangjára. Lihegtem, nem tudtam egyéb reakciót adni felé. Szemhéjaim megrebbentek, csak a piroskás ajkakat láttam magam előtt.

Sziasztok!
Sajnálom az egy nap késést, de nem akarta telefonon felrakni, ami persze nagyon jó volt, hogy örültem neki... Ezért kicsit átraktam a következő részből, hogy hosszabb legyen. Remélem tetszett, izgalmas volt. Kommentbe írjátok meg hogyan tetszett, mit éreztetek közben, mit gondoltok, mi fog történni?
-Cat.xoxo