6.

 

Félelem fogott el, ahogy az idegen srác a karjaiban cipelve vitt be a házba, szó szerint majd ki ugrott a szívem a helyéről. Ha lett volna erőm megszólalni, biztos jó pár ellenkező cselekedetet hajtottam volna végre, de sajnos ez nem adatott meg, így kénytelen voltam elviselni a sodródást.
Hirtelen meleg lett, nem hullott több esőcsepp rám, innen tudtam, hogy bent vagyunk. Homályosan láttam, de a plafon fehér festékkel borított részt ki tudtam venni, mivel fejem automatikusan hátra csuklott, így mást nem láttam a környezetemből. Bár véleményem szerint az előszobában voltunk, s kissé lentebbnek tűnt a mennyezet, majd utána egy tágasabbnak tűnő részhez értünk, de innen már minden csak suhanásnak tűnt, nem voltam benne biztos, hogy az állapotom tette ezt, vagy vajon tényleg így volt, de inkább a szédülésnek mondtam be.
Egy puha anyag érintkezett a hátammal, kezem óvatosan lett a finom anyagra csúsztatva, amitől jól eső borzongás töltött el. Olyan köztesen éreztem magam, ami egy állapot volt az ébren lét és az ájult között, de még valamennyire tudatomnál voltam, a gondolkodás kis jele még meg maradt.
Megmentőm arcát immár közelebb láthattam magamhoz, megint csak a kék szemeket tudtam jobban kivenni, de azok izzottak, s kissé kezdtek a hideg színéből átmenni a másikba és vörös tűzként hatottak, ami megrémisztett volna, ha bármit is éreztem volna akkor. Ő hosszasan nézett, majd szemei lejjebb vándorolva megállapodtak a combomon és a kisimult, kissé kétségbeesett arc egy másodperc alatt váltott át fintorba. Kezeit óvatosan térdemre helyezte, majd kicsit feljebb vitte és ott kezdtem érezni is, hogy van valami gond. Majd, mint egy áramütésként ért, azonnal a combomba belehasított a fájdalom és oda kaptam volna a kezem, de hirtelen valaki lenyomott. Immár nem voltam köztes állapotba, határozottan éreztem ébernek magam.
Lihegtem és az illető karjába mélyesztettem a fogam, hogy kiadjam a fájdalmam, mire a fiú felszisszenve kapta el a karját.
Mjad valami olyat láttam, amit életemben még soha, két másodperc sem kellett hozzá, de a harapásom semmisnek látszott, pedig láttam a mélyedést a karjában, s a vére ízét a nyelvemen. De semmi.
Kétségbeesettségemben már nem tudtam mit csinálni, annyi sokk ért, hogy nem tudtam hogyan feldolgozni, mire az immár újból kék szemek közeledni kezdtek felém, majd karjait körém fonva átölelt. Talán meg kellett volna nyugodnom, de az az inci-finci tudat, hogy valami a combomban van, valahogy nem hagyott nyugodni, a következő meg az elhalványuló fények emléke, s lassan helyre állt a szívverésem is.

*Másnap reggel*

Lassan kezdtem felébredni, ami annyit jelentett, hogy semmi kedvem nem volt kinyitni a szemem. Csak tovább akartam élvezni a puha ágy nyújtotta élvezeteket. De valahogy most az én megszokott ágyam helyett kicsit másnak éreztem, meg a fény sem szokásosan jobbról jött, hanem balról, ami vagy azt jelentette, hogy fordítva aludtam el, vagy hogy nem az én ágyamban.
Ennek gyorsan utána jártam, s szempilláim megemelkedtek és elém tárult a szoba valója, ami kissé sem tűnt olyannak, mintha otthon lennék, csak tudnám mikor és hogy kerültem ide. Felültem az ágyban és kómás fejjel szemléltem környezetem, minden olyan sötét volt, a fény is alig szökött be az ablakon, mintha egy barlanglakó szobájában lennék.
Lábaimat kihúzva a takaró alól, a talpammal finoman érintettem a padlót, ami rettentően hideg volt, ezért visszahúztam, aztán meglepődtem, hogy nem fáj a combom, pedig aprónyi megmaradt emlékeim foszlányából tudtam, hogy volt egy hatalmas seb a combomon, ezek szerint rosszul emlékeztem. Akkor én miért vagyok itt?
Megőrjített a tudat, hogy nem emlékszek semmire a tegnapból, csak haloványan.
-Lisa? - kérdezte valaki a hátam mögött.
Automatikusan megfordultam és hang forrása felé néztem, egy alacsony fiatal lány volt. Gyönyörű világosbarna tincsekkel.
Homlokráncolva néztem rá, de amint meglátta az arcom, csalódottság ült ki az arcára, szomorúság, amik mély gyökeret eresztettek benne, majd megrázta a fejét és elment. Kissé megrémisztett, kezdtem azt hinni, hogy ő is csak a képzeletem szüleménye volt.
Lábra álltam és valami szandál, vagy papucsféle után kutatva körbenéztem a szobába. Meglepően nyugodt voltam, annak ellenére, hogy azt sem tudtam hol és kinél vagyok. A sötét miatt elestem valamibe és térden landolva szidtam mindent, majd ebből elegem lett és kinyitottam az ablakot, a lámpát is felkapcsoltam volna, de rá kellett jönnöm, hogy a kinti vihar ellenére sincs áram, ezért hiába próbálkoztam.
Majd megéreztem valaki jelenlétét, hogy egyre jobban közeledik és igazam is lett, pár másodpercen belül betoppant egy fiú, aki érdeklődve szemlélte, hogy mit keresek a hideg padlón.
Elmosolyodott, felém lépett és a kezét nyújtva felsegített onnan.
-Jó reggelt! - vigyora egyre szélesebb lett - Louis vagyok, tegnap este nagy vihar volt, egy farkas üldözött téged, majd ziláltan itt lyukadtál ki, én behoztalak, de elájultál, azelőtt meg nem tudom mi történt veled.
Valóban emlékeztem rá, hogy jöttem az erdőbe, majd valami üldözni kezdett, de jóval nagyobbra emlékeztem, mint egy farkas.
-Téged hogy hívnak?
Idegesen néztem fel rá, nem tudtam, hogy meg e kéne mondanom, hiszen már annyi rosszba keveredni nem tudok, úgyhogy valójában mindegy is volt.
-Lillian, Lillian Briks - nyújtottam felé a kezem.
Ő barátságosan elfogadta. Valahogy megbíztam benne, eléggé szimpatikusnak tűnt és úgy gondoltam, hogy vagyok hozzá elég érett, hogy megtudjam ítélni kiben bízhatok meg.
-Öhm, megkérdezhetném, hogy hát... - mértem végig magamon, jól láthatóan nem az én ruhám volt rajtam, így felmerült bennem a kérdés, hogy ki öltöztetett át, de Louis értetlen tekintete után, inkább nem firtattam a dolgot, jobbis ha nem tudom.
-Mindegy, csak annyi, hogy haza akarok menni, nem tudod hogyan jutok ki innen? - sóhajtottam.
-Addig innen el nem mész, amég el nem áll kint a szörnyű vihar, különbenis, reggelizned kéne.
-Ohh, igazán nem szükséges, nem vagyok...
Mondtam volna, hogy nem vagyok éhes, de ezt megcáfolta a hangos gyomorkorgásom.
Louis kérdőn felhúzta a szemöldökét és mosolygott, hogy mit is akartam mondani, én is elmosolyodtam, majd engedtem, hogy vezessen a konyha irányába. Az lent volt, nagyjából minden úgy helyezkedett el, mint a mi házunkba, csak minden jóval nagyobb volt és ahogy emlékeztem rá kintről, ez nem is volt csoda.
Lent a tágas nappalin keresztül fordultunk be a konyhába, ahol rajtunk kívül még öt személy volt jelen és békésen iszogatták az italukat. Mindegyikőjük egyszerre kapták felém a fejüket, de Louis magára terelve a figyelmüket mintha gondolatban kommunikált volna velük, majd visszatértek a reggeliükhöz, de már nem oly nyugodtan, mint az előtt tették. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nyugtalanító a tekintetem.
Jobban áttekintve őket, megláttam köztük Zoét, akit rögtön fel is ismertem. Aprót intettem neki, Louis hol rám, hol Zoéra nézett.
-Nahát, ti ismeritek egymást? - mosolyodott el szélesen Louis.
Bólintottam.
-Igen, a pizzázóba találkoztunk - meséltem.
-Tudod Lou, ott lakik, ahol Lisa lakott...
Louis arcán szomorúság tükröződött.
További ismerős arcot láttam, aki a szobába volt, nem sokkal azután, hogy felébredtem, a lány, aki azt hitte Lisa vagyok.
-Ohh, ő kicsoda? - mutattam rá és Louisra néztem a választ várva.
-Ő Suzie, jó pár éve nem beszél, úgyhogy nem valami jó társaság.
-De nekem mondott valamit...
Meglepetten hallottam, hogy nem beszél, hisz olyan természetesen ejtette ki a szavakat. Mindenki kérdőn nézett rám, amitől szinte ufónak éreztem magam.
-Mit mondott?
Nagyot nyeltem, egyszerre éreztem, hogy ez a sok aura nyomást gyakorol rám.
-Lisa...
Ezt a négy betűt már annyiszor hallom, hogy szinte közmondássá vált, de van benne valami ijesztő, de mégis zavart, hogy minden csak róla szólt, mintha nélküle nem lenne élet. Mintha minden köré épült volna....

Sziasztok!
Ez egy rövidebb rész, remélem tetszett, véleményt, észrevételt kommentbe várok és bármi kérdésetek van, azt is nyugodtan tegyétek fel.

-Cat.xoxo