7.

-Az lehetetlen - rázta a fejét Louis, majd egy mosolyt erőltetett magára.
Olyannak tűnt, mint akit egy régóta gyötrő fájdalmas emlék taposná, de több érzelem köti hozzá, ebben akkor bizonyosodtam meg, amikor Louis oda ment kedveséhez és egy apró puszit nyomott a homlokára miközben átölelte. Közben szerelmes szavakat mormolt neki, mire a lány elmosolyodott és nem szólt semmit se. Olyan egyoldalúnak tűnt, de mégis éreztem, hogy kölcsönös a vonzalom köztük. Csak valami gátolta a kapcsolatuk kibontakozását.
A legszörnyűbb, amikor van egy olyan ami miatt gátolva vagy attól, hogy teljes mértékben vele lehess, de a tudat, hogy ott van melletted, kárpótolja a hiányzó részeket.
Én még sosem voltam szerelmes, sőt, nem éreztem még semmi ilyesmit, hasonlót. Csak a környezetemben tapasztaltam ezeket, hogy milyen jó lehet szerelmesnek lenni, valakit melletted tudni és feltétel nélkül szeretni. De sosem éreztem, hogy szükségem volna rá, mármint így is meg voltam, de hiányzott valami, hogy kerek egész legyek. De ahogy elnézek pár embert, majd lesz valaki, aki miatt megéri várnom. Legalábbis ekkor még azt hittem.
Nem ellenkeztem Louis mondandójával, hisz a sok hihetetlen dolog miatt mrá be is képzelhettem magamnak. Vállat vontam.
-Nincsenek lehetetlenek - mosolyodtam el a párosukat nézve, most már bátrabbnak éreztem magam.
-De vannak, soha nem fog semmi sem megváltozni, ez egy elcseszett helyzet - ítélkezett a helyzete felett.
Komolyan, teljesen kezdett felidegesíteni ezzel a rövidke mondatával, tele volt beletörődéssel, felettébb nem tűnt olyannak, aki hinne a csodákban, bizonyára a hit kiveszett belőle.
-Ha így gondolkozol, nyilván nem is fog. Csak az a te gondod, hogy beletörődve ülsz és várod a semmit, mert azt hiszed, hogy ez így is van rendben - vágtam vissza.
Mindenkit meglepett harciasságom, de itt már ellenkeznem kellett Louissal, nem kedveltem az ilyen embereket, de tudtam, hogy ellentmondva magamnak, sokszor én is így cselekedtem, tűrtem, sodródtam.
-Nem is ismersz... - vetette oda flegmán. Mintha egy senki lennék, hirtelen lett a kedves srácból egy olyan, aki csak simán lekezel, kezdtem egyre dühösebb lenni.
-Lehet, hogy nem ismerlek, de egy mondatoddal elárultad magad, de ha nem hiszel benne, akkor ne is várd, hogy történik valami, így nyilván nem fog!
Hangom megemelkedett, ha vitatkozni akar velem, akkor simán, rajtam ne múljon.
-Te mondod? Azt sem tudod miről van szó, nem beszélj úgy, mintha bármi közöd volna hozzá, csak egy kis senki vagy, aki még meg sem tudta védeni magát, szánalmas ember, aki nem képes semmire, csak egy különc. Behoztalak és azt várod, hogy vágjak jó képet a helyzetemhez, hogy itt lehordasz?!
Tényleg? kérdeztem magamban. Nem tudtam irányítani a dolgokat, minden pár másodperc alatt történt, a függönyök fodrozódtak, pedig nem fújta őket a szél, mégis maguktól, majd az ablak magától tört össze és a szilánkok befelé repülve hullottak felénk hatalmas erővel.
Nem tudtam, hogy ilyen hirtelen haragú vagyok. Megijedtem magamtól, a karomról csíkban folyt le a vörös folyadék. Elborzadt tekintettel figyeltem a vérem és nem tudtam, hogy sírjak, vagy sikítsak. De az egyik srác azonnal ott termett mellettem és nem tudtam mit kéne tennem, ő is nézte mit figyelek, mintha kicsit megbabonázta volna, de gyorsabban cselekedve, mint ahogy eljutott a tudatomig, hogy mi is történt, közre fogta az arcom és próbált megnyugtatni.
A függöny még mindig nagy erővel csapott be, kirázott a hideg, csak nem sikerült megnyugodnom, szinte már hiperventilláltam, amikor hirtelen a lágy arcú srác átölelt. Nem durván, olyan finoman ért hozzám, mintha bármelyik illanatban az érintésétől elégnék, ami valószínűtlen.
Percek, talán egy óra is eltelt, amíg ő ölelt, én meg lassan lenyugodtam, olyan kellemesen éreztem magam a karjai között, mintha védőszárnyak vettek volna körül, de eltekintve a könnyű haragú barátját, nem voltam ebben oly biztos.
Félre nézve a homályban megláttam Louist, aki a karját fogja, minha egy sebet véltem volna felfedezni a karján, de nem láttam annyira. Egyenesen engem nézett. A félelem és a meglepettség vegyült össze íriszében, arca a sötétebb árnyalatokat vette át a kinti szürkülethez hasonlítva.
-Itt....egy...vadász... - félelmetes kacaj hallatszott.

*Hanahh szemszöge*

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az erdő nedves avarában vagyok és valami az arcmat nyalogatja. Elutasítóan tettem a kezem az arcom elé, ujjaim egy kicsi szőrös testbe ütköztek, próbáltam ellökni magamtól, de csak nem állt le, ezért azt elértem, hogy ne nyalogasson, helyette ujjaimat hosszú barna szőre közé vezettem és finoman simogatni kezdtem, a kutya feletébb hálásan fogadta.

Sikerült törökülésbe tornáznom magam és elmosolyodva az állaton, az ölembe vettem. Nem zavart a vizes és sáros közeg. 

Volt egy oly nagy érzésem, hogy tegnap valamit nagyon elcseszhettem, eszembe jutott lassan minden és kissé fájlalni kezdtem a fejem. Jesszus, nem kellett volna tegnap ide merészketnem, vadász idő van ezen a héten, én már csak tudhatom, bár nem látnak ebben az erdőben szívesen, de ezért szerettem jobban ide jönni.

-Nos, sikerült felébredned? - szólt valaki váratlanul.

Ijedten kaptam a fejem irányába, majd visszahajtva gúnyosan elmosolyodtam. A kutya azonnal elfutott, amint megérezte ő is az aurát, ami rosszabb volt, nem tudom, hogy a virágok miért nem hervadtak le körülötte.

-Neked is jó reggelt!

Hümmögött egyet és nem totojázva azonnal egy fának szegezve találhattam magam..

-Nahát, a nagy Zoé Dartennek pont számomra akadt kivetni valója? Bennem mit nem tudsz elviselni? 

Egy fintorral jutalmazta mondani valóm, de láthatólag nem érződött számára abból semmi.

-Nocsak, az ifjonc Murray szórakozik velem? Talán kedved támadt kimúlni? - tette fel a kérdést.

Körme egyre jobban belemélyedt a torkomba, ha erre felelni szerettem volna, nyilván nem tudtam volna. Karmaim azonnal kihúzódtak és éreztem, hogy át fogok alakulni, de azon nyomban egy fa törzsének vágódtam és azt hiszem belém állt egy ág, ezzel együtt éles kavcsok mélyedtek a bőrömbe. Felvonyítottam, éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.

-Most az egyszer lehetőséget adok, hogy beszélj! 

Tyűha, mily nagy lehetőség! forgattam a szemem.

-Mondd el mi dolgod van Lisával, miért hozdtad ide? 

Felnevettem. Nem volt vele semmi dolgom.

-Tudod, vannak az embernek olyan,...hát tudod barátai. Ja bocs, nem tudod, hisz az egyik meghalt, a másik meg néma - itt csodálkoztam, hogy nem szólt vissza, csak feszülten hallgatott, viszont élesen szívta be a levegőt, nem tudhattam mikor fog nekem feszülni és kitörni az összes csontom egy csavarással - Tehát oda mentem hozá, elejtett egy nyakláncot - nem gondoltam, hogy elmondom, de valójában lényegtelen volt, nehogy tudatlan legyen, amikor kinyír, hisz így is úgy is megteszi, ha olyan kedve van - Utána vittem és akkor beszéltünk, együtt ebédeltünk, elmentem hozzájuk, ma meg el akart jönni az erdőbe. Mondtam, hogy szerintem nem jó ötlet, de jönni akart, aztán itt kötöttünk ki, egy vérfarkas megtámadt minket. Régi ellenségem, sokkal tartozok neki, ezekszerint most akarta behajtani.

Elhúztam a szám, nem gondoltam volna.

-De tudod, hogy ő micsoda.. 

-Nyilván tudom, úgy árad belőle, mint ázott kutyából az ázott kutyaszag. A folyosón csak úgy arcon csapott az az aura. Nagyon erős, de ezzel nincs tisztába, pedig nagy valószínűséggel nem egy csapat keresi és nem egy fajból, nem csak a vadászok akarják megszerezni, viszont ha a vámpírokhoz, vagy más vezér jellegű fajhoz jut, akár fegyverükként is használhatják, nyilván.

Zoé nagyon méregetett, nem csodálom, hisz bárki akarhatta a lányt és rám is gondolt, hogy valakinek biztos dolgozok, ha ez így van, nagyot tévedett, nem vagyok én elég ehhez, hogy rá vegyek valakit is. Viszont Zoé fajával kapcsolatban is kétségeim vannak, ha egyenesen a karjaikba rohan, ugyanaz vár rá, mint Lisára és nem akarja senki, hogy megismétlődjön a katasztrófa.

-Sokkal erősebb, mint Ő volt, de mégis sokkal kifinomultabb és lágyabb személyiségű, de okosnak látszik, úgyhogy aki akarja, nem lesz senkinek sem könnyűpréda, de lehetetlen sem.

-Hogy érted, hogy erősebb?

-Széttörte a házban az összes üveget, még az emeleten is, annyi ereje van, hogy ha az egyszerre kiszabadul, szinte nem is tudom mire képes. Nem tudja uralni sem, hiszen Louis csak egy mondatába telt, hogy felidegesítse, erősebb, mint a többi átlagos vadász.

Biccentettem. Volt egy olyan érzésem, hogy nem sokáig marad előtte ez mind feltáratlan, amint megtudja és feldolgozza mindezt, nem csak a magánélete lesz neki, nem lesz magánélete, nem lesz élete.

Zoé a kezét nyújtotta, azt hittem rosszul látok.

-Velünk vagy?

-A nagy Zoé  megbékélt?

-Ne szemtelenkedj, csak fogadd el az ajánlatom.

Elmosolyodtam és kiszedve a faágat az oldalamból, elfogadtam a kezét. Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd egy vámpírral kerülök szövetségbe.

Sziasztok,

véleményt kommentbe várok, kérdésetek, észrevételetek van, szintén osszátok meg velem. 

És boldog Szent Patrik napot!

-Cat.xoxo