8.

Félelmemben megmukkanni sem tudtam. Nem csak magamtól rettentem meg, hanem Louistól, aki egy szempillantás alatt lett jól, pedig határozottan emlékszem, hogy az előbb még mély seb tátongott a karján. Aztán tekintete izzó vörösholdként tűnt fel egyre közelebb hozzám. Nem tudtam mit is csináljak, a kedves emberből egy pillanat alatt vált vadállat és nyilvánvaló, hogy nem az élő testem körül akar táncot lejteni, hanem sokkal inkább halottnak tudni.
Fogai előbukkantak ajkai közül, amik közül szemfogai sokkal hosszabbnak tűntek az átlágnál. Sosem gondoltam volna, hogy az ócska filmekből és sok romantikus sztoriból egyszer csak előbukkan az a lény, amiről oly sokat hallhatunk manapság. De én láttam, olyat láttam, ami talán valakinek mindennapi lehet, de az én elmémbe egyre mélyebben égett bele. Ez volt az első az életemben, hogy valaha vámpírt láttam, de valahogy sejtettem, hogy nem ez volt az utolsó ilyen.
Védelmezőm karjai közt nem soká maradtam, mert Louis tervét akarta meghiúsítani, annak érdekében, hogy megéljem a holnapot.
Mindent homály lepett el, alig láttam ki a porból és a füstös közegből, nem voltam benne biztos, hogy mostanság takarítottak itt. De sokkal inkább kavarta fel az a tudat elmémet, hogy épp egy vámpírral vagyok egy légtérben, vagy nem is tudom mivel, egyszerűen feldolgozni is nehéz volt. Hinni szerettem volna abban, hogy csak rosszul láttam, vagy az elmém zavart be, de ez nem tűnt ilyesfélének.
Ujjaimat a karomhoz emeltem és belecsíptem a bőrömbe, ahogy általában mondani szokták, hátha felébredek tőle és csak álmodtam. De a szúró fájdalomtól kissé sem tűnt csupán álomnak.
Lábaimmal hátrálni kezdtem, ha valóban én csináltm az előbbit, akkor nem csak erre vagyok képes. Mintha valamit említett volna az a srác az iskolában, amikor a tablókat néztem.
Keresni fognak. Kik?
Körbe lebeg egy különös energia? Milyen energia?
Erre célozhatott, hogy tudok valamit, ami miatt fontos lennék. Ez haláli, mi vagyok én, varázsló?
A vastag porréteg kezdett leülepedni, ekkor valaki felkavarta, pontosabban valakik. Zoé olyan hirtelen ért oda, hogy szinte felfogni sem tudtam hogy is termett ott. De nem felém jött, hanem ő is Louishoz ment, hogy talán majd neki sikerül hatnia szerelmére, egyáltalán azt sem tudtam, mikor is tűnt el közülünk.
Következő Hanahh volt, aki kétségbeesetten jött oda hozzám és védően próbálta eltakarni a kilátást. Remegő kezemhez nyúlt, mire reflexből elrántottam. Egyenlőre nem tudtam hogyan reagálni rá és látta is, hogy nem nagyon vagyok együttműködő.
-Menjünk el innen! - szólt, majd miután meglátta, hogy a lábaim meglendültek, ő is elindult.
Ott hagytuk a vetekedő vámpírt és társait.

Nem voltam tisztában a hazáig tartó úttal, csak végig csöndben és lehajtott fejjel ballagtam Hanahh mellett, aki jobbnak is látta, hogy nem szól hozzám. Nem tudom hogyan tudnám kezelni ezt az egész helyzetet. Egy délelőttre mindez besűrítve kicsit szellemileg megterhelő volt.
A házba beérve csend fogadott, tehát apu sehol, jól sejtettem, hogy megint egy üzenetet hagyva a hűtőn a munkájába temetkezett. Ilyenkor mindig egyfajta ütés ér belülről, talán ezt hívják csalódásnak. Hogy haza megyek, s egy idegennek tartott ház fogad, ezért tök mindegy volt hova költözünk, mindig ugyanaz. Sosem volt gondom a környezettel, se semmi ilyesmivel. Csak egyszerűen belül emésztett a dolog, oly egyedül éreztem magam, hogy legszívesebben ordítottam volna. De sosem tettem semmit. Némán tűrtem.
Nagy sóhaj hagyta el ajkaim, majd Hanahhval a nyomomban felmentem a szobámba.
Leültem az ágy szélére és a cipőmet néztem, s egy fintort vágva a sarokba hajítottam és törökülésbe tornásztam magam.
-Magyarázatot várok... - suttogtam magam elé alig hallhatóan.
Hanahh felém fordult és kérdőn nézett.
-Tessék?
-Mondom magyarázatot várok! - emeltem feljebb a hangom.
Hanahh lehajtotta a fejét és mellettem foglalt helyet, idegesen rejtette ujjait tincsei közé és tenyerét lejjebb vezetve arcát bele temette. Eléggé gondterheltnek látszott, meg is értettem, talán egy olyan dolog lakozhat ez mögött, ami megterhelő lehet, akár visszaemlékezni, akár mondatokba foglalni.
Végül feljebb emelkedett arca és immár a falat kémlelte.
-Túl sok minden van, amit nem tudnál felfogni - rázta a fejét.
Nem ellenkeztem, igaza volt. Még a most történtek is felbolygattak és annak ellenére, hogy kicsit sem éreztem késznek magam, többet akartam tudni, a következményekre nem is ügyelve.
-Csak mondd el, veszem észre, hogy nem ésszerű lesz a mondandód, de muszály megtudnom.
Az emberi kíváncsiság mindenek felett, bár már kissé sem voltam benne biztos mi is vagyok.
-Figyelj Lillian, nem mondhatok sokat. Az én szám is kötve van, mint sokunknak, ha elárulnám az egész történetet, valószínűleg nem járnék jól. Vannak olyan dolgok, amikről nem beszélhetünk. Tudod, mint például a második világháborúnál, s azt követően, mai napig sem szívesen beszélnek róla. Van két faj, akik leginkább nincsenek egymással jóban, ez egy ősi emlékből ered, ami ránk maradt. De mivel már lágyultak a kötelékek, ezért bizonyos dolgok megengedettek, vagyis ha engedélyezi a másik faj, átmehetünk az ő területükre. De még így is sokat mondok. Sajnálom Lilli, nem beszélhetek. De ha nem is tőlem, a közeljövőben megtudod mástól.
Hosszas percek teltek el úgy, hogy csak a madarak csicsergését hallhattuk kintről.  Igaznak éreztem az én teóriám, vámpírok. Mint valami elcsépelt romantikus filmben. Amit elénk adnak, a vámpírok, csak komor és ilyesztően néző alakok, nevetségesnek tartottam.
-Mi vagy te? Vámpír? - ejtettm ki a szavakat oly könnyedén.
Felkuncogott, bár nem értettem mi ilyen nevetséges benne.
-Effelől biztosíthatlak, hogy nem - apró szünetet hagyott, majd folytatta - Most magadra kell, hogy hagyjalak, sajnálom, talán később többet mondhatok, de hidd el, hogy tehetetlen vagyok ebben az ügyben.
Bólogattam, nem hittem volna, hogy több reakciót tudok produkálni, csak Hanahh távolodását észleltem és az ajtó csukódását.
Immár egyedül voltam. Akár sírhattam is volna, belül meg is tettem, de valahogy nem törtek elő a cseppek, pedig ebben az egyben hittem, hogy talán megkönnyebbülést hozhat. Inkább csak az ágy puha takarójába paszíroztam a kézfejem és lábaimmal a padlót dörzsölgetve jöttem rá, hogy én ehhez kevés vagyok.
Sokat olvastam olyan könyveket, amikben egy másik világ volt ábrázolva, ahol szörnyű lények voltak jelen, de még sosem képzeltem bele magam, pedig általában mindenki azt szokta mondani, hogy ilyenkor beleéli magát és olyan mintha ő élné meg ezeket, nekem egész eddig nem történt ilyen és most kétségbeesetten kapaszkodtam az eddigi életemhez.
Megadtam magam, s fejemet a párnámnak nyomva halkan szuszogva mély álomba merültem.

Fogalmam sincs hol járhattam, mindent szép mályva színű felhők vettek körül, már kezdtem azt hinni, hogy meghaltam és a Mennybe kerültem, de itt határozottan nem volt semmi. Bár elképzelésem szerint én többre gondoltam ha már egyszer ide kerülök.
-Nem haltál meg! 
Szinte a semmiből tűnt elő a fiú, aki háttal állt nekem és szárnyait kiterjesztve ácsorgott. A hatalmas fehér tollak felfelé meredeztek. Angyal, gondoltam elsőként, még hogy háttal volt, úgy is éreztem, hogy mosolyog. 
Hatalmas szárnyai voltak, ami alól csak vékony lábai látszottak ki, de hangjából tudtam, hogy fiú. Kíváncsiság fogott el irányába, ezért bizonytalan léptekkel, de megindultam felé.
Nagyot kellett kerülnöm, de teljes mértékben megérte. Gyönyörű volt, göndör fürtjei barnán virítottak és zöld szemei lyukat égettek bennem, amitől egy pillanatra megijedtem, de egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
Szárnyai halkan suhogtak, ahogy kissé megemelte, majd vissza. Tekintetében valami olyat véltem felfedezni, amit még soha nem láttam, legalábbis, hogy valakit ilyen mélyen nyomó súly húzott volna lefelé. Egyszerűen a kinézetéhez képest, a szeme évszázadnyi szenvedést és megvisltséget rejtett. Amivel nem tudom, hogy lehetett még létezni.Határozottan rémlett ez a zöld szempár, de egyre jobban, a múltkorihoz képest is gyötrelmesebb volt, fénye is kezdett halványulni.
Harry...
-Hát felismertél.
A hang suttogásnak sem volt mondható, szinte éreztem, ahogy hangja lágy fullaltként cirógatja a bőröm. Kirázott a hideg, nem gondoltam volna, hogy álmomban ki tud rázni a hideg. Újabb próbát tettem volna azzal, hogy megcsípem a karom, de nem akartam felébredni, ha így is volt.
Lassú léptekkel mentem egyre közelebb hozzá, valami vonzott felé, mint a mágnes. Tekintetét végigvezette rajtam, amitől kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de valami azt sugallta, hogy ez felettébb nem nyomós helyzet, ami miatt terheltnek érezhetném magam.
Egy karnyújtásnyira kerültem tőle, megérinthettem volna, de nem mozdult a karom.
-Gyerünk, érints meg!
Párat pislogtam, megemelkedtek ujjaim és óvatosan az arcához akartam érinteni, de mintha csak egy ábrándot követnék szüntelen, csak a szimpla levegőt tapinthattam.
Harry behunyta a szemét, majd összeszorította azt és apró sóhaj tört elő halvány eper piros ajkaiból.
-Ki kell, hogy szabadíts! Kérlek! Most is utánam kutakodnak, nem sokáig maradhatok itt sem, úgyis megtalálnak! Kérlek, segítened kell nekem! - szemhéjai felnyitódtak. Szemei immár tele voltak vággyal, amik izgalomtól csillogtak.
Arra vágyott, hogy végre kiszabadítsam, de nem értettem, hogy aki ilyen gyönyörű szárnyakkal s külsővel van megáldva, vajon miért kér azért segítséget, hogy kiszabaduljon.
Én hittem.
-Hogyan?


Sziasztok,
sajnálom a késést, de volt pár dolgom ezzel a résszel, meg amúgy is. Véleményeteket kommentbe várom.
További szép napot!

-Cat.xoxo