10.

Apuval a kórház folyosóján haladtunk céltudatosan. Újra átéltem a rég történteket magamban, elfogott ugyanaz az érzés, könny gyűlt a szememben. Nyugtatott volna a tudat, hogy még van esély, hogy felébred, de lehet hogy túl pesszimista vagyok és csak én nem hiszek már benne.
Apám mindig próbál megnyugtatni és egy aranyos kis mondókával ha nem is sikerül, de legalább jól esik.
"Elöl a rája, 
utána a cápa,
s a reményhal meg utoljára."
Az ismerős ajtó, már évek óta, hogy sokszor látom. Gyakran álmodok ezzel az ajtóval, leginkább a rémálmaimban van jelen, egy életen át kísérteni fog.

-Apu, hozzak még üdítőt? - kérdeztem a konyha felé menve.
-Köszönöm, nem!
Rutinosan mentem a hűtőhöz és kivettem a mentes vizet, majd a jaffa szörpöt megkeresve öntöttem mindkettőből, majd egy szívószálat téve bele visszamentem a nappaliba, ahol apu már zöld kantáros nadrágban húzta fel az itthoni kopott barna cipőjét.
-Már mész is ki?
Amint észrevett rám nézett és bólintott.
-Van még pár dolgom kint, utána meg egy alkatrészért kell elmennem, lehet későn érek haza - bocsánatkérően nézett rám, nem is tudtam rá haragudni. Csak azt hittem ma végre kicsit bent marad, megnézünk este egy filmet, de már korábban is rájöhettem volna, hogy ez nem fog összejönni, bármennyire is szerettem volna.
Mosolyt erőltettem magamra és bólintottam.
-Akkor...siess haza!
Elköszöntünk egymástól, s a bejárati ajtó csukódásával együtt nagyot sóhajtottam. Megint csak egyedül éreztem magam. Felmentem a szobámba, leültem az íróasztalomhoz, letettem az innivalómat az asztalra, s bekapcsoltam a laptopom. Youtube-on kerestem számomra szimpatikus zenét, és az együttes albumát kiválasztva felálltam, hogy az ágyamon helyezzem kényelembe magam.
Arcomat a párnába fúrtam, pislogtam párat, majd kinéztem az ablakon.
Kint nem volt valami szép idő, ezért is választottam reggel még olyan programot, amihez nem kell kinti foglalkozás. Az ég a megszokott kékhez képest szürke volt és az esőcseppek az aszfaltot csapkodták.
Tekintetemet elfordítottam és befordultam teljes testemmel. Szememet lehunytam és a zene szövegére koncentrálva képek jelentek meg előttem, elmosódott helyek. Mikor olvasok akkor általában megjelenik egy hely előttem, ha nem is a könyv témájához kapcsolódik akkor is az hely jut mindig eszembe.
De most szöveg is volt csatolva a képekhez.
"Ki kell, hogy szabadíts!"
Megráztam a fejem és átfordultam a másik oldalamra.
"Segítened kell nekem!"
Azok a zöld szemek, nem bírom, szinte könyörögnek.
"Kérlek!"
Nem lehet, nem segíthetek, az álom mámorában még benne voltam, szinte éreztem azt a bizsergést, hogy én megteszem, segítek neki. De felébredve már gyengének éreztem magam, mintha nem is én lennék és lenne egy másik Lillian, aki arra vár, hogy előbújhasson a szárnyát törött lányból és igazi harcosként emelkedjen a magasba. Még a gondolattól is megszédültem.
Gondolom mindenkinek van egy fajta ösztönző énje, hogy igenis megtudod csinálni és sokszor eltöpreng azon, hogy ha már megszületett, akkor nem hiába és ezalatt a kevéske évei alatt ő igenis nagy ember lesz, mert erre született. Ez akár lehet olyan, hogy beleképzeled magad egy híresség, népszerű ember helyébe és egy pillanatra elkalandozol ebben a világban.
Ekkor én is éreztem ilyen fajta ábrándozást, ábrándok...
A zenén túl hallottam, ahogy valaki kopog...az ablakon. Első gondolatom, hogy mit keresne valaki az ablakomnál, ráadásul ilyen rossz időben. Lehet egy fának az ága is.
Majd egy hangosabb kopogásra már kinyitottam a szemem és az ablak felé pillantottam. Talán rosszul tettem.
Valaki ott guggolt, hosszú sötét haját, ami kissé ázott volt, az erős szél arcába fújta, bőre jelentősen fehérnek tűnt, szinte vakított a hajához és fekete ruháihoz képest. Ahogy a messzeségbe villámlott, arcát megvilágította, szeme vörös fényben pompázott.
Arrébb másztam az ágyon, egyre jobban hátráltam, végül egy sikítás kíséretében leestem az ágyról, de nem voltam benne biztos, hogy ez a sikítás a zuhanásomnak szólt.
A testem reszketett és inkább a földön maradtam, az ágyhoz erősen hozzábújva. Kezeimmel a felkaromat simogattam, fontolgattam, hogy az ablak felé merjek nézni. Meg akar ölni, valaki meg akar ölni, ez teljesen biztos, ha nem is eszközzel, már a kinézetétől megfagy a vér az ereimben.
Csiga lassúsággal fordítottam a fejem az ablak irányába, ami immár nyitva állt. Hatalmas szúrást éreztem belülről, amitől azt hittem mindjárt elájulok. Mit akar itt valaki?
Hirtelen az a valaki a vállamhoz ért. Annyira rettegtem, hogy nem tudtam sikítani, a torkomon akadt a hang, semmi reakció, csak a testem remegett.
Már sötét volt, így nem láttam sok mindent.
-Hé, nyugi, nyugi. Csak én vagyok az, Zoé - szólt.
Vállamnál fogva maga elé fordított és erősen megrázott.
Kezdtem magamhoz térni, szinte ziháltam, térdeimet fölhúztam magamhoz és átkaroltam, így nyugtattam magam. Pár könnycsepp gurult le az arcomon, ennyire még sosem ijesztettek meg. Annyira kétségbe voltam esve és elképzelésem sem volt, hogy mi lenne, ha egy tényleges gyilkos törne be hozzánk, ott ülnék és ledermednék, túl szánalmasnak éreztem magam.
Lassan szállt belém vissza az erő és kezdtem kissé kiakadni.
-Mi a francot keresel itt? Tudod hogy megijedtem, ahogy az ablakba voltál?? A szemed...a szemed vörös volt.. - akadtam ki, nem érettem semmit.
Aztán eszembe jutott, amikor Louist láttam, vámpír. Ez volt az első gondolatom róla akkor, most sem láttam másként a helyzetet Zoé esetében.
-Nem lényeges.. Figyelj Lillian, oda kell jönnöd hozzánk, muszáj lesz, mindenhol téged keresnek és itt egyedül nem tudnálak megvédeni. Az erdőbe meg nem mernek nagyon jönni, de ha mégis, akkor ott megfelelő védelmet tudunk nyújtani.
Ebből egy szót sem értettem.
-Egy kérdésre válaszolj és megyek.
Bólintott.
-Mitől kell megvédeni?
Nagyot nyelt, még a sötétben is láttam, hogy ide-oda pillantgat. Szinte éreztem, hogy vagy hazudni fog, vagy nem árulja el. De ez így nincs rendben, hogy én vagyok az egyetlen aki nem tud semmit, de mégis engem kell megvédeni. Miért lennék ilyen fontos?
-Ez...ez bonyolult..
-Most komolyan. Mond meg, hogy miért! Tudod, ha legalább itt kellene hagynom apámat, egy normális magyarázatot kérek!
Egyáltalán nem akartam vele menni, ráadásul azzal a tudattal, hogy akár apámmal is történhet valami, nem éreztem fairnek a helyzetet. Azt sem tudom mi van, erre ki akar ráncigálni innen.
-Nem...
-Rendben! - vágtam közbe mondandójába - Holnap reggelig, ha nem mondja el valamelyikőtök, hogy mi folyik itt, abban a pillanatban visszahozol ide!
Bizonytalanul, de beleegyezett.
-De neked is meg kell ígérned, hogy egy pillanatig sem kételkedsz egy szavunkban sem.
-Legyen.
Felállt mellőlem, majd a kezét nyújtva segített feltápászkodni. Reménykedtem benne, hogy nem az ablakon keresztül akar távozni is, így becsuktam az ablakot, majd egy üzenetet hagyva apunak, hogy féltem a viharban és ott alszok az egyik barátomnál, kiléptem a hűvös utcára Zooval. A járda szélén egy fekete Range Rover parkolt, ahova sietősen be is szálltunk. Zoé beindította az autót és vezetett az erdőben lévő hatalmas ház felé, ami szerintem inkább kastély.
Hatalmas erővel szakadt az eső, a sötét felhők eltakarták a csillagokat.
Fejemet az ablaknak döntöttem. Egy olyanba csöppentem bele, ami még az ábrándozásomat hatalmas előnnyel nyúlja túl. Bele sem akartam gondolni, hogy ez még csak a kezdet.
Az autó az eddigi rossz földes útról egy sima betonnal borított aszfaltra gurult, majd meg is állt. Hát itt is voltunk.
Zoé beinvitált a házba, az összes "vámpír" ott gyülekezett a nappaliba és amint beléptem, egyszerre rám kapták a tekintetük. Kínosnak éreztem, ahogy végig vonultam előttük, erősen Zoé nyomában.
Már nem voltam benne biztos, hogy akarom tudni mi folyik itt. Még mindig a rémisztő kép lebegett előttem, ahogy Zoo ott volt az ablakomban.
Nem elég, hogy a Harryvel való álmaim emlékeivel kell megküzdenem, a terhek egyre rakódnak rám, ahogy most elhozott ide Zoé. Igaza volt amit mondott. Ez...ez bonyolult.
A szobában egy égető pillantást éreztem, mégpedig tudtam is kié az. Louis. Nem volt kedvem vele egy légtérben tartózkodni, a múltkori incidens után bizonyára nem élve akar látni és ezek szerint nincs vele egyedül. Mégis hogy lennék biztonságba itt, ha Louis kifejezetten nem kedvel.
-Hé, Lillian! Gyere! - hívott magával Zoé, aki idő közben tovább haladt és a lépcső aljában megállt.
Felpillantva kicsit habozva, de követtem. S egy szobába vezetett, gondolom az övé, legalábbis olyannak tűnt, mint ahogy az ő stílusát el tudom képzelni.

Sziasztok!
Ismét hosszúra nyúlt az idő, amíg meghoztam. A következő részben kiderül minden, amire Lillian kíváncsi és újabb "látomásai" lesznek Harryről, Lili ragaszkodik a családjához, eddigi unalmas életéhez, ha tehetné mindent másként csinálna, de még abba sem biztos, hogy tudja azt hogyan tenné.
Ha tetszett, vagy esetleg nem írd meg kommentbe!

-Cat.xoxo