14.

*Egy héttel később*

Tényleg ott volt Harry. 

Persze senki sem hitt nekem, és még én higgyem nekik el azt a sok lehetetlen dolgot. Természetesen én vagyok a furcsa, nem ők, ez tuti biztos, persze egy olyan világban, ahol a szokatlan a természetes. 

Sokszor látom Harryt, mindig ott van mellettem, beszélgetünk, de nem jutunk többre, puszta találgatásokra, hogy mindez hogyan lehetséges.

Louis nem mer kezet emelni rám, hiszen van egy "őrangyalom" aki mindig vigyáz rám. Tehát semmilyen veszélynek nem vagyok kitéve, legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, így el is köszönve Zoééktól, elindultam haza.

-Én hiszek neked, de ha bárki kérdezi, tagadd le, hogy ott van. Senki sem tudhatja, hogy ez igaz - ez volt az utolsó, amit mondott nekem Zoé.

Tehát ő tudja, hogy nem hazudok, azonban mindenki ellenem van. 

Harry aggódva szemlélte gondterhelt arcomat, de egy fejrázással jeleztem neki, hogy nincs kedvem róla beszélni. Apu épp vitt haza és mondta, hogy legközelebb személyesen is közölhetném vele, hogy elmegyek az egyik barátomhoz, viszont boldog volt, hogy szereztem pár barátot. Végig beszélt hozzám, de igazából egy szót nem fogtam fel belőle, csak az ablakon bámultam a mellettünk elsuhanó tájat, mellettem Harry a hajamat birizgálta és csavargatta hosszú ujjai közt.

Az autó gumija alatt hallatszott, ahogy a kövek összekoccantak, ahogy rá nehezedett a nehéz jármű. Megérkeztünk. Táskámat megfogva kiszálltam az autóból és sóhajtva szemléltem a már megszokott környezetet.

-Ma csak este jövök haza, most be kell mennem a munkahelyre, megint fennakadás van. Én helyettesítem az egyik kollégám, az is csoda, hogy most elengedtek, hogy haza hozhassalak - tájékoztatott apu, majd egy puszit nyomott a fejemre és elköszönt.

Szomorúan figyeltem, ahogy apu elhajt.

-Keveset vagytok együtt, ugye? - kérdezte óvatosan Harry.

-Igen, de megszoktam - legyintettem, mintha ez ilyen könnyű lenne számomra.

Nem akartam beszélni a belső érzéseimről, sőt, nem vágytam senki társaságára.

Előkotorásztam a lakáskulcsot, majd belépve a kinti meleghez képest hűvös lakásba, ledobtam a táskám a kanapéra. Bementem a konyhába és valami normális kaja után kutattam, és sikerült egy tegnapi kínai kaja maradékát előkotorásznom a hűtő aljából.

Valahogy, amég eddig éreztem azt, hogy valaki van velem, most ez az érzés eltűnt. Körbe is néztem, Harry sehol. Kicsit megnyugodtam, lehet, hogy egész eddig képzelődtem, és most végre véget ért.

-Lillian!! - kiáltott az ismerős rekedtes hang az ajtóból.

Az előbbi megkönnyebülésem eltűnt és helyette a már mikróban megmelegített kajával a kezemben elcaplattam az ajtóig, ahol Harry kétségbeesetten próbált bejutni a házba, de mintha valami az útjába állt volna. 

-Mi a franc... - suttogtam.

A dobozt, meg a pálcikákat letettem a nappaliba a dohányzóasztalra és kíváncsian közeledtem Harryhez.

Most nekifutásból próbált bejönni, de ahogy nekifeszült, valami lökte vissza és vagy tíz métert repült és a földön landolt.

Kirohantam a házból és aggódva futottam hozzá.

-Jól vagy? - érdeklődtem, majd végig néztem rajta, de egy seb sem éktelenkedett bőrén. Csodálkoztam is volna, ha esik valami bántódása az ütéstől.

-Persze. Ez...ez mi volt? - felkönyökölt és egyik kezével göndör tincsei közé túrt.

Vállat vontam.

-Én már nem értek semmit - kezdtem hisztérikus nevetésbe.

***

-Ne hagyj kint, kérlek! - könyörgött Harry.

Már este felé járt, ment le a nap és már nem volt kedvem a hideg levegőn maradni és a hosszú hét után, na meg mivel következő nap iskola volt, ezért szívesen lepihentem volna. De Harry ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyjam egyedül.

-Muszáj bemennem, álmos vagyok és kint nem aludhatok. Sajnálom - szinte már suttogtam az utolsó szót.

Elindultam befelé, ő egy darabig nézett, majd lehajtotta fejét és csak állt.
Nem tudom miért van velem és hogyan kerülhetett ide, emiatt is akármennyire tűnik kedvesnek, ódzkodtam volna beengedni a házba, ráadásul hogy csak én látom őt. Megijeszt.
Első utam a tévéhez vezetett a szobámba, amit készséggel kapcsoltam be és azonnal a képernyőre tapadtam és a híreket hallgattam, bár utálom ezt nézni, de most kíváncsi voltam hátha történt valami érdekes a világban, amiről nekem is tudnom kéne.
Egy darabig néztem, aztán az élettől is elment a kedvem, ezt megölték, ez öngyilkos lett, amaz beleőrült valamibe és lemészárolta a családját. Komolyan, a végére már élni sem volt kedvem, hogy az emberek ilyenre képesek, hogy ennyire mélyre tudnak süllyedni.
Ölni.
Meg nem fordulna a fejembe, gyűlölöm az erőszakot.
Mégis berobbantottad a ház ablakait.
Nem, ez nem én voltam, legalábbis ezt mondogatom, de mégis megtettem.
Vajon én is odáig süllyedek majd a jövőben, hogy valakit megöljek, hogy valaki felett ítéljek, ahelyett, hogy az élet rendje tenne így? Hihetetlen.
És az az idióta, aki megölte Harryt, meg Lisát, ő is csak úgy, mert nem voltak szimpatikusak. Persze nem tudom mi volt az indíték, de szerintem ha akár valaki bosszúból csinálja, mert az az ember megölte az ismerősét, akkor konkrétan a gyilkos szintjére süllyed le. A tévében is pont erről beszéltek. A férfi, miután meggyilkolták a feleségét, bosszút akart állni a szeretett személy gyilkosán, ezért ugyanazt tette, mint ő, megölte. Ez olyan, hogy erőszakkal tanítasz meg valakit arra, hogy ne alkalmazzon erőszakot.
Inkább kikapcsoltam a tévét, futólag kitekintettem az ablakon, láttam, hogy Harry közvetlen rálátással ül az ablakommal. Megnyugtatott, azt hittem eltűnt, miután egyedül hagytam, őszintén örültem, hogy nem voltam egyedül.
Most szomorúnak tűnt az arca, majd ahogy megpillantotta, hogy nézem, azonnal talpra ugrott és elfordult, mintha az arcát törölgette volna. Sírt?
Ajkaim elnyíltak a meglepődöttségtől, ujjbegyeimet finoman nyomtam az üvegnek. Fontolóra vettem, hogy megkérdezzem miért sírt, de ha elfordult, nyilván nem akarta, hogy tudjak róla, így inkább hagytam.
Elhúztam a függönyt és elindultam a fürdőbe. Még mindig felzaklattak az ott történtek, nem szeretem a vért.
A hosszú egy hét után úgy döntöttem, hogy egy hosszú habfürdőt veszek.
Tele engedtem a kádat és finom illatú folyadékot öntöttem bele fokozatosan, így nagy hab réteg keletkezett a víz tetején.
Tökéletes.
Beleültem, a testem már sóvárgott ezért a kényeztetésért. Jól esett kicsit ellazulni, legalább nem gondolni a történtekre, semmire, csak üresség. Erre vágytam akár egy pillanat erejéig is.
Fejemet a kád szélére hajtottam és immár teljesen elfeküdtem, karjaimat a két oldalán pihentettem, néha egy lomha mozdulattal a víz tetején arrébb toltam a habokat és játszottam velük.
Nem tudom mikor aludhattam el, de arra ébredtem, hogy erősen vágódott be a szobám ajtaja. Szemöldökömet összevontam, de csak pár másodperccel később nyitottam ki a szemem. Hallottam az erőteljes lépteket a szoba parkettáján és az ismerős nyikordulást, amikor a fürdőszoba ajtóhoz értek.
Nem mertem megmoccanni, persze, hülye vagy Lillian, mert arról nem jönnek rá, hogy ott vagy, hisz fel van kapcsolva a villany és vagy száz méteres körzetből látni lehet, ahogy onnan szűrődik ki a fény.
Konkrétan egy olyan lehetetlen helyzetbe voltam, hogy ilyen nem is létezik. Védtelen voltam, hisz Harry nem tudott bejönni a házba és nem mintha ruhában én bármit tudtam volna tenni, de hogy még kínosabb legyen, ruha nélkül sem tudok semmit tenni, hacsak az engem takaró habok nem védőpajzsok, ami abszurd.
Láttam belülről, ahogy a kilincs nyomódik le, a torkomban gombóc nőtt, szívem hevesen vert.
Jézusom, ebből mi lesz?!
Az ajtó kinyílt és vagy öt fegyverrel felszerelt ember jelent meg a kád mellett és mind rám szegezték azokat.
Nagy szemekkel néztem rájuk. Nem kicsit voltam meglepve, nem tudtam, hogy a rablók ennyire felkészültek, hogy akár számszeríjjal képesek járkálni, legalábbis ez az egy, amit megismertem a fegyvereik közül, mert azok valami eszméletlen bonyolultan néztek ki.
Szerencse, hogy a habok fedték a testem, mert nem tudom mit csináltam volna akkor, mégis közel húztam magamhoz lábaim és vártam.
-GREG, A FÜRDŐBE VAN! - kiáltott le az egyik felettébb magas férfi.
Remek, biztos megölnek.
Hangos és gyors léptek, majd megjelenik Greg, a vezér, gondoltam.
A meglepettség kiült az arcomra, hisz ismertem, ő az aki az iskolában oda jött hozzánk.
Közénk tartozol! - emlékeztem vissza rá, amit mondott.
Viszont ő is meg volt lepve, végig nézett rajtam és láttam, hogy kissé megilletődve néz arrébb.
-Menjetek ki! - parancsolta meg ellenmondást nem tűrő hangnemben.
Államat a vízből kilátszó térdemre hajtottam és vártam, egyrészt, hogy eltűnjenek innen, másrészt, hogy Greg mondja mit akar. Már az első találkozáskor sem voltam benne biztos, hogy ne akarna halottan látni.
Szemeimet egy pillanatra lehunytam, majd ismét rá pillantottam.
-Elkaptak, ugye? - kérdezte és idegesen járkált előttem, majd a wc tetejét lecsapva, ráült - Ők nem jók, érted, Lillian? Gonoszak, azt akarják, hogy bízz bennük, mert a fajtájuk egy gusztustalan alávaló népség.
Apró értetlen ráncok jelentek meg a homlokomon. Egyenlőre őt tartottam a számomra legveszélyesebbnek, ráadásul nem értettem kire gondol, nyilván Zoéra, a vámpírokra, vagy mikre. De ők nem jöttek nekem számszeríjjal! Na jó, Louis hegyes fogakkal közelített.
Eléggé ideges voltam rá/rájuk.
-Te beszélsz nekem erről, mikor ti léptetek be a lakásomba egy csomó fegyverrel és zavartátok meg a fürdésem?! Tudod, a normális emberek ilyet nem csinálnak! Ha mégis, egy bocsánatkéréssel kezdik és nem elkezdenek beszélni valami hülyeségről! - estem neki szavak tömkelegével - És nem értem milyen hülyeségekről beszélsz, vámpírok... Mit akar mindenki tőlem?
Fejemet a térdeimre hajtottam és próbáltam megnyugtatni magam.
Úgy beszélt, mint azok a hittérítők, akik elkezdik mondani, hogy mennyire rossz ez meg az, és a gonosz is jelen van, aztán meghív, hogy csatlakozz hozzájuk, te is légy nem tudom én milyen vallású.
Továbbra is engem bámult értetlen arckifejezéssel.
-Felöltözhetnék legalább mielőtt megöltök?
A srác eddig bírta, kitört belőle a nevetés és hevesen bólogatott, majd kiment nagy nehezen.
Nyilván akar tőlem valamit és ahhoz nem tartozik hozzá az, hogy megöl, legalábbis úgy éreztem.
Miután magamra húztam a pizsamámat, nagy nehezen rávettem magam, hogy kimenjek, bár ódzkodtam az ötlettől is.
Kint mindenki azonnal haptákba vágta magát, fegyvert ragadt, én reflexből felemeltem a kezem.
Majd ahogy megláttak, letették a fegyvert.
-Miért, mit hittetek, hogy hasfelmetsző Jack lép ki rajta? - jegyeztem meg szarkasztikusan.
Mindenki halkan kuncogott, úgy éreztem, nincs veszteni valóm a humorommal együtt.
-Ugyanolyan szókimondó vagy, mint Lisa volt - jegyezte meg valamelyikőjük.
-Valóban - helyeselt Greg, majd előre lépett és végignézett rajtam - Kérlek, húzz fel valami melegebbet, velünk fogsz jönni. Hosszasan beszélgetünk!
Kérdőn húztam fel szemöldököm, hogy mégis mi jogon cipel magával, hosszas szótlanságom után meghallottam a fegyver kattanó hangját és innentől nem tudtam ellenkezni.
Kérése szerint tettem, már készen álltam a szobámban, ami előtt az egyik magas férfi állt, és percenként kérdezte, hogy bent vagyok e még. Idegesen válaszoltam újból a kérdésére, majd teljes harci díszbe/vagyis felöltözve, mentem lefelé a fegyveres, idegesítő ember kíséretében.
Aztán hallottam, ahogy egy autó hajt a házunk elé, a bunkó férfi is megállt mellettem egy pillanatra, majd gyorsabbra vettük léptünket. Aggódtam.
És aggodalmam jogos volt, hisz apám jellegzetes alakja jelent meg a sötétben.
Csak ne bántsák.
Ujjaim ökölbe szorult és már futottam, amikor is hatan termettek ott előttem és fogtak le. Aput is azonnal elkapták, majd Greg kimért léptekkel közeledett felé.
-Sajnálom, hogy elraboljuk a lányát, de még egy hibát nem véthetünk! És ha megpróbál szólni a rendőrségnek, vagy akárkinek, higgye el, annak a következményét még hallani sem akarja - fenyegető hangját rosszul esett hallani, hogy így beszél azzal a személlyel, akit szeretek, aki születésem óta velem van.
-Hozzá ne merj nyúlni! - kapálóztam szabadulás reményében, de mindhiába.
-Nincs...nincs semmi baj kislányom, minden rendben lesz, majd kitalálunk valamit! - még az utolsó pillanatban, amíg láttam, addigis nyugtatgatott. Mert már egy autó hátsó platóján találtam magam és az ajtó zárult.
A sarokban ültem, legalábbis amennyire ki tudtam tapogatni a sötétségben. Aztán újra kinyílt az autó ajtaja és valaki mást is, szó szerint, bedobtak oda.
-K..ki az? - remegett a hangom.
Talán erős tudtam volna maradni, ha nem látom apámat. Velem tegyenek bármit, de a szeretteimet ne bántsák.
-Te vagy az, Lillian? - jött a meglepődött kérdés.
Láncok csörögtek ahogy felém vonszolta magát, majd teste ütközött az enyémmel.
-Harry?
Könnycseppek jelentek meg a szememben és szép lassan gördültek lefelé.
Remegő kezeimmel felé nyúltam, kitapogattam a vállát és ahogy lefelé haladtam, kezei a háta mögé hullottak, ahol a lánccal volt összekötözve.
-Én meg akartalak védeni, de..éreztem, hogy jönnek és mégsem tudtam semmit sem tenni. Olyan furcsa volt, mintha elkábítottak volna. De hogy ha csak te látsz, ez hogyan lehetséges?
Nyilván tudták ők is, hogy ott van Harry, és felkészülten jöttek.
-És ezek a láncok, mintha száz kiló súly lenne rajtam, meg sem tudom emelni - folytatta.
Kitapogattam a láncot és semmi olyan súlya nem volt, mint egy általános vasláncnak. Ha ez igaz, akkor ők tudják, hogy Harry micsoda is valójában, ha tudták, hogy mivel kaphatják el. Hisz egész eddig nem volt olyan, ami ellen nem tudott volna tenni, amit nem tört volna szét puszta erejével.
Az autó motorja hirtelen elindult és éreztem, ahogy elindul az autó. Isten se tudja hova tartottunk.

Sziasztok!
Meglepi! Igyekeztem minél hamarabb hozni a részt és elég hosszúra írni, hát remélem sikerült és megfelelően jó, izgalmas lett. Mit gondoltok, Greg mit akar Lilliantől? Kommentbe várom a véleményeket!

Cat.xoxo