19.

Már kezdett sötétedni és kezdtem kicsit berezelni miközben kiszedve az autóból az ásót, meg a többit, közeledtünk a sírhoz. Szerencsére apám nem volt itthon, nem is lett volna kedvem neki magyarázkodni hogy valójában miért is ások ki egy holttestet este. Nem hinne nekem, mondjuk egy ép eszű ember sem.

Farkasvonyítást hallottam valahonnan a kert hátsó részéből, így bár nem szívesen, de Louishoz préseltem magam, aki felvont szemöldökkel meredt rám, de egy másodpercnél tovább nem is foglalkozott a közeledésemmel, de láttam valamit megcsillanni a szemében, de nem tudtam mire vélni.
-Egy négy éves csontvázzal mit fogunk kezdeni ha kiássuk? - tettem fel az eddig bennem felgyülemlett kérdések egyikét.
-Abban te csak ne légy biztos, hogy csontváz.
Most én néztem rá kérdőn. Az lehetetlen hogy ennyi év után még egybe legyen egy test, mondjuk több bizonyíték is van, hogy a mai napig ugyanúgy néznek ki, nem bomlottak le, meg vannak, amivel bekenik a testet és eláll. Mondjuk nem hinném, hogy neki álltak kenegetni Harry testét, vagy bevonni ilyen réteggel, hogy ép maradjunk.
Felsóhajtottam.
-Mondjuk már tudhatnám hogy itt semmin sem kell meglepődni.
Louis kezébe vette az ásót, majd kezdett nagy földrétegeket kiszedni.
Én is megpróbáltam hasznossá tenni magam, bár nem tudtam mihez kéne nyúlnom, így megfogtam a vermelőt, és belevágtam a földbe. Louis rám nézett értetlenül.
-Te mit csinálsz egy vermelővel? - vont kérdőre.
Az eszközre néztem, majd újra rá.
-Miért mi van vele?
-Tudod mire jó az?
Megráztam a fejem, sosem voltam az a kertben tevékenykedő ember, hogy pontosan tudjam mi a kapa és a vermelő közti különbség, nekem teljesen egyforma a kettő, talán annyi, hogy a vermelő szélesebb, de ezt nem egy koporsó kiásása közben akartam megtudni pontosan.
-Hát nem erre!
-Akkor miért hoztuk el?
Vállat vont.
-Nem is ezt akartam betenni - csapott a fejére, majd szemöldökét összehúzva gondolkodott - Van itt csákány valahol?
Már készültem volna megszólalni, hogy tele vagyok aztán csákányokkal, mire eszembe jutott, hogy konkrétan otthon vagyok, nem egy temetőbe.
A beszerzési akcióm után visszatértem Louishoz, aki már jó adag földet kitermelt.
-Még amikor eltemettük, betontömböket kellett helyezni a koporsó fölé, természetesen a vámpírtanács kérésére, vagyis egy ilyen szabály van a vámpírok temetésével kapcsolatban - mondta, majd hirtelen megállt az ásással egy pillanatra - Köcsögök!
Mérgesen vágta az ásót a földbe és bizonytalan voltam, hogy nem törik el. Egyre mélyebbre ásott, én csak a csákány végére támaszkodtam és figyeltem.
Egyre erősebben csípett a hideg szél, ezért szorosabbra húztam magamon a pulóverem. Egyik lábamról a másikra lépdeltem, hogy melegítsem magam, hideg estének néztünk elébe. Ráadásul a nagy hátsókert tele volt fával, aminek a lombja suhogó hangokat adott ki, csak hogy még jobban érezzem magam.
-Add ide azt! - bökött a csákány felé, amit egy idő után eldöntöttem a fűben. Felszedtem és neki nyújtottam.
Louis már egy kiásott lyukban állt, ami a válláig ért. Haja minden egyes ütésnél, amit a betonra mért, előre hullott, az arcába. Csak a hold gyenge fényében láthattam az arcát, de akkoris gyönyörű volt. Minden vámpír gyönyörű volt, Louis is. Tökéletes. Nem tud úgy állni a haja, hogy ne nézne ki jól. Mint általában amikor felkelek és belenézek a tükörbe, az meg majdnem megreped a látványtól. Nála nem volt ilyen, minden porcikája az emberi elképzelések, elvárások megtestesítője volt.
-Az emberek, vagyis a vadászok miért utálják a vámpírokat? - öntöttem szavakba a gondolataimat.
Louis erre felkapta a fejét, kissé lihegve nézett rám, abbahagyta a betontömbök ütlegelését.
-Mert nem bírják elfogadni a létezésünk. Minden, amiben túlteszünk az embereken, az már el nem fogadott. Mintha csak a középkorban lennénk, hogy aki nem a társadalom körébe tartozott, vagy akár más eszmékkel rendelkezett a világról, boszorkánynak titulálták. Ez a baj. Senki sem tudja elfogadni a mást, ha valaki egy kicsit is más. Csak egy újabb problémaként tekintenek ránk, de az istenit, nem vagyunk apró morzsák, amiket csak lesöpörsz az asztalról. Lehet nincsenek érzéseink, de attól még sok emberi funkció megvan bennünk Lillian - hangja egy pillanatra sem gyengült, ideges volt és szerintem már sok volt neki.
Újból neki kezdett az egyre nagyobb ütéseknek a tömbökre. Lassan kezdtem közelebb éreztem magam Louishoz, reméltem, hogy egyszer még az irántam táplált haragjának forrását is meglelem, de egyenlőre nem erőltettem. Nagy lépés az is, hogy elmondta mit érez ezzel kapcsolatban.
Bólintottam.
-Én nem akarok nektek ártani, vadász sem akarok lenni, nem az én világom a gyilkolás.
Louis egy nagyobbat ütött, amitől éreztem, hogy eljutott a koporsóig. De újból felém nézett, mutatóujjával rám mutatott.
-Akármit is teszel, mindig érezni fogsz egy késztetést arra, hogy ha kezedbe nyomnak egy fegyvert, akkor te megölj egy vámpírt, ez van a véredbe írva, erre születtél. Mint ahogy egy vámpír is meginog amikor emberi vért lát, érez, szagol, nem tudunk mit tenni a csábítás ellen, ugyanúgy, mint ti. Úgyhogy mi csak ellenségek lehetünk!
Nagyot nyeltem, megijedtem tőle, ráadásul szeme immár vörösben izzott és kitűnt az este sötétjében. Ugyanakkor a harcias énem is előtört belőlem. Nem értettem vele egyet, éreztem, hogy ha hagynám kirobbanni magamból az érzéseimet, az nem én volnék, így nem szóltam vissza neki, de éreztem hogy valami készülődik bennem.
Louis ahogy eldobta mellettem a csákányt, az alig két centivel terült el mellettem. Ideges volt, tehát sikeresen magamra haragítottam újból. Ez az Lillian, csak szólalj meg még egyszer és már életben sem leszel - szidtam magam.
Hirtelen rám kapta a tekintetét.
-Hé Lillian, gyere ide a lakatvágóval! - hívott oda.
Igyekezve kaptam fel az eszközt, majd azzal közelítettem a lyuk felé.
-Óvatosan gyere le, ne ess el! - figyelmeztetett - Várj, gyere ide a széléhez, ülj le , leemellek!
Meglepett figyelmessége és aggódása, hogy esetleg beesek a lyukba, vagy megcsúszok.
Fantasztikus, hogy egy fél óra alatt sikerült kiásnia egy jó mély lukat, ahol a koporsó van.
-Miért van a koporsó lezárva láncokkal? - lepődtem meg rajta.
Undor fogott el azon, amit tettünk, gusztustalannak tartom az egészet és legszívesebben a házunkban ücsörögnék. Komolyan, ha két hónapja valaki azt mondja, hogy én ezen a napon holttestet fogok kiásni egy vámpír kíséretében, hát rendesen kiröhögtem volna és javasoltam volna, hogy forduljon pszichológushoz.
Nagyot sóhajtott kérdésemre.
-Ez megint egy hülye vámpírtanácsos előírás - vont vállat.
A lakatvágóval sikeresen lefejtettem róla a láncokat és már csak a koporsó kinyitásán volt a sor, amire ösztönösen ököl méretűre húzódott a gyomrom és végig futott rajtam a hideg.
Kidobtam a lyuk szélére a lakatvágót, közben Louis felnyitotta a koporsót. belül a kipárnázott rész fogadott, benne a test. Teljesen olyan volt mintha élne, eltekintve a kényelmetlennek tűnő póztól, hogy a kezei keresztbe voltak a mellkasán. Ijesztő volt, meg nem mondtad volna, hogy négy éve halott. S ettől kirázott a hideg, az egész testemen végigfutott a borzongás. Éreztem, hogy minden szőrszálam az égnek mered.

***

Késő délután indultunk el, egy csókot váltottam Louissal, majd mentem ki Limékhez. Mi egy nagy család voltunk lassan több, mint öt éve és örülök, hogy hozzájuk tartozhatok, mert nagyon jó társaság, akármennyire is burkolóztunk a gyász sötétségébe, mégis érezni lehetett azt az összetartást, ami egy kapocs volt köztünk. Hisz ugyanaz a fájdalom ért mindegyikőnket és emiatt még jobban kötődtünk. Akárki is csatlakozott volna hozzánk, egyszerűen biztos, hogy nem tartozott volna igazán hozzánk. Akár egy nézésből tudtuk hogy mit akar mondani a másik, ez főleg Suzienál volt előnyös, hisz nem beszél, mondjuk őt én értem meg a legjobban.
Mindigis együtt szoktunk járni vadászni, vagy akár ellopni egy kis adag vért, na jó, nagy adag vért, de hát fel kellett tankolnunk, hisz nem elég egy tasak hat éhes vámpírnak. Igyekszünk ritkán enni emberi vért, de hogy fent tartsuk magunkat és ne legyünk gyengék, elengedhetetlen az emberi testben csörgedező finom folyadék. A vérbank késő délután már zárva volt, csak egy ember volt bent, akit elkábítva, segítséget kapunk, hogy átírja a tasakok számát, így nem tűnik fel, hogy elvettünk párat. A lopás lényege, hogy sokszor keveset vegyél el, inkább menj vissza többször és hozz el kevesebbet, minthogy egyszerre többet, mert azért az mégis szembetűnő.
Zayn épp a férfit varázsolta el, hogy teljesítse a kérésünket, mikor rezegni kezdett a zsebembe a telefonom és rá két másodpercre lehetett hallani a beállított csengőhangomat.
Mind a négyen rám kapták a tekintetüket.
-Nem kapcsoltad ki?? - förmedt rám Liam, Niall, Zayn és Suziera ránézve, mintha gondolatban ő is ezt mondta volna.
-Bocs - vetettem oda, majd amikor előkotorásztam a telefonomat a nagyon szűk zsebből, tekintetem elkomorodott amint megpillantottam Louis nevét.
Megnyomtam a megfelelő gombot, majd a fülemhez emeltem.
-Szia Louis, mi történt, hogy hívsz? - kérdeztem bizonytalanul.
Nagy sóhaj hallatszott a vonal másik végéből.
-Visszatért Harry... - még alig kezdte el a mondandóját, de én már értettem mi történik itt.
-Arra vagy kíváncsi mit kell tenni?
Tudtam mi érdekli. Amióta Lillian megjelent az életünkbe, tudtam hogy elérkezik ez a pillanat is és minden újra megtörténik, már csak hátra kell dőlni és nézni a történéseket. Louis is emiatt gyűlölte meg az első pillanatban a lányt, nem ismerné be, de nagyon instabil lelkileg, csodálom hogy Harry halálát túlélte, s nemcsak fizikailag. Lehet hogy Louis érez dolgokat, amik elérkeznek, hát én is érzem, hogy bekövetkezik a pusztulás, és most én adom a kezükbe a kulcsot erre. Hisz a párom minden vágya az, hogy visszakapja a legjobb barátját és én képes vagyok mindent megtenni azért, hogy boldog lehessen akár egy pillanatra is, képes lennék emiatt mindannyiunkat a halálba vinni.
-Ássátok ki a testet és hozzátok vissza a házba, el kell végeznünk egy varázslatot, megszerzek mindent hozzá, addig készítsd fel az út folyamán Lilliant, hogy mit is kell megtennie! - adtam ki az utasításokat.
Ő beleegyezően hümmögött egyet, majd letette.
Könnyek gyűltek a szememben, nem volt semmi sem ugyanaz. Régen, amikor Harry még élt, boldogok voltunk, lassan közeledtünk egymáshoz Louissal, aztán egyszerre történt minden, amikor megcsókoltam. Ó, annyi érzés volt abban a csókban, annyira édes volt. De miután Harry elment végleg, már nem éreztem olyan erősnek köztünk azt a szerelmi szálat, kezdett halványodni. A csókja emléke, amit indulásom előtt loptam, keserűen égett az ajkamon. Lehet, hogy úgy tűnik, minden rendben velünk és úgy is mutatjuk talán, de nincs így. Talán nincsenek érzéseink, de én akkor azt hittem, sikerült valamit felébresztenem benne, ami nemsokáig tartott, de legalább volt. Én mindig ott voltam mellette, egész éjen-nappalon át virrasztottam, hogy beszélgessünk, vagy csöndben szavak nélkül élvezzük egymás társaságát. Én mindent megadtam neki, de a mai napig nem érzem, hogy valójában szeretne. Ó, mikoris mondta utoljára, hogy szeret? Már én sem emlékszem... Nem tudom mit érez, hogy belül mit él át, egy falat érzek kettőnk között. Úgy éreztem, hogy ha segítek visszahozni a barátját, akkor ledönthetem ezt a falat és beláthatok mögé, hogy újra teljesen az enyém lesz.
Én nem vágytam másra, csak egy kedves szóra, hogy szeret.

Sziasztok!
Hát fény derült Zoé igaz, belső érzéseire, amit nagyon jól esett megírni és így a végére biggyeszteni. A holttest kiásásos részbe nagyon nem tudtam beleélni magam, próbáltam utánanézni mindennek a holttestekkel kapcsolatban, hátha nem lesz annyira nem kézenfekvő ez a téma, de most így készen is érzem, hogy valami nem stimmel vele, pedig higgyétek el, igyekeztem, nem tudok többet vele kezdeni. Mondjuk jobb is, hogy nem folytam bele jobban, úgyhogy szerintem elfogadható. Remélem nektek is tetszett, kérlek jelezzétek kommentbe hogy milyen lett, pipákat is szívesen fogadok, de kommenteknek még jobban örülök!
Legyetek rosszak! *kacsint*

Cat.xoxo